Pizarro második és sikeres perui útja után visszatért Panamába, de az ottani kormányzó nem egyezett bele az újabb expedícióba. Ezért elindult Európába, hogy a további kiruccanásaihoz megszerezze a király engedélyét. Néhány indiánt, lámát, értékes ruhákat, ezüstöt és aranyat vitt magával. Részben mutatóban, ugyanis mindegyik hihetetlen felfedezésként hatott, részben ajándékként, hogy elnyerje V. Károly spanyol király és német-római császár kegyét, ezzel meg jóváhagyását és támogatását a következő út megszervezésére. Mert Pizarro és valószínűleg társai is, a leírtak és a kevés tapasztalat után El Doradóval, a gazdagság eme mitikus és soha meg nem talált városával azonosította az inkák birodalmát. A király pozitívan reagált – mert az újdonság megismerése és nem utolsósorban megszerzésének vágya mindig jellemző emberi tulajdonság volt. Megígérte, hogy támogatni fogja Pizarro expedícióját, hogy meghódítsa ezt az aranyban és ezüstben rendkívül gazdagnak leírt területet. Végül 1529. július 6-án Izabella királyné – Károly távollétében, aki valahol máshol volt elfoglalva – írta alá a Capitulación de Toledo néven ismert okiratot, amely feljogosította Pizarrót Peru meghódítására és kinevezte az újonnan felfedezendő tengerpart és a 200 leguára (régi hosszmérték) kiterjedő terület kormányzójává és főkapitányává. Az okmány Pizarro addig egyenrangú társait másodlagossá fokozta le: ez lett az alapja az Almagróval való későbbi viszályának és talán halálának is. [caption id="attachment_59533" align="aligncenter" width="1000"] Pizarro kápolnája a limai katedrálisban[/caption] 1532-ben indult meg Pizarro és társainak utolsó és a maga módján sikeres hadjárata. A bennszülöttek rokonszenvvel és ámulattal fogadták a spanyolokat, akiket fényes páncéljuk, csodálatosan felszerszámozott lovaik után „a nap fiainak neveztek”, és ámulatukban, meg nem utolsósorban jóhiszeműségükben – hisz mint felsőbbrendű lényként tekintettek rájuk – ellátták őket minden, a birodalommal kapcsolatos információval. A hódítók épp akkor érkeztek, mikor az Inka Birodalomban véres testvérháború zajlott, s amely akkoriban ért véget Atahualpa győzelmével. A konkvisztádor a fővárosba, a már ismert Cuzcóba vonult, ahol találkozott a királlyal, aki nem fogadta el a spanyol fennhatóság ötletét. Ezek után a mindössze 200 fős hódító csapat könnyedén szétverte a 80 000 bennszülött harcost, elfogta a királyt és megtette híressé vált ajánlatát: Atahualpa életéért cserébe az inkák töltsenek meg egy szobát arannyal. És megtették. Ennek ellenére az új hatalom nem sokkal ezután kivégeztette. Pizarro reakciója nem vált sem neki, sem az európaiak dicsőségére – bár gesztusát hajlamos vagyok sokkal inkább az egyéni, a rossz életkörülmények kialakította kapzsisága és becstelensége, mintsem apró kontinensünk akkoriban lovagi szellemiségének a számlájára írni. Ám tény, hogy a tett örök emlékeztetőként íródott be Peru történelmébe, elindítva a két nép és a két szellemiség ellentéte mellett az ellenségeskedést is, amelyet a későbbiek történései csak erősítettek. [caption id="attachment_59534" align="aligncenter" width="1000"] Pizarro kápolnája a limai katedrálisban[/caption] Pizarro – a toledói szerződés értelmében – Peru teljhatalmú ura lett, Almagro pedig elveszítette minden jelentőségét, egyszerűen társa alattvalójává vált. Amolyan nem túl kegyes fájdalomdíjként mehetett a mai Chilébe indított expedíció kinevezett vezetőjeként harcolni, és kereshetett ebben vigaszt magának. Természetesen, ha a bajtársiasság teljes hiánya lehet természetes, a hatalmát féltő kormányzó nem segítette a délen hadakozó Almagrót, aki végül igyekezett ezt megbosszulni, ezért fellázadt ellene, és 1538-ban hatalmába kerítette Cuzcót. Pizarro ekkorra már az általa – 1535-ben – alapított Lima városában rendezte be székhelyét, és öccsét, Hernandót küldte délre, aki aztán végzett is testvére riválisával. Különben ez az a Hernandó Pizarro, aki szülővárosában az Újvilág kincseiből gyönyörű palotát építtetett, amelynek egyik különleges sarokablakát a két fivér és inka feleségeik képmása díszíti. Bár Almagrót legyőzte, a konkvisztádor vesztét mégis egykori ellenfele okozta: a halott hadvezér családja ugyanis bosszút esküdött Peru kormányzója ellen, és bérgyilkosokat fogadott föl, akik 1541. június 26-án, ebédje elköltése közben meggyilkolták a hírhedt hódítót. Pizarro nevéhez igen sok megvalósítás fűződik a mai főváros megalapításától kezdve más városok, nagy katedrálisok alapításával bezárólag. Ugyanakkor senki és semmi sem mossa le róla, az armadájáról és a későbbi betelepülőkről azt, hogy gyakorlatilag szétvertek egy birodalmat és megsemmisítettek szinte teljesen egy kultúrát, hisz a hódítók városai az ősi települések széthordott köveiből vagy azokra épültek. Amire nem mentség az sem, hogy ezzel egy magasabb rendű civilizációt honosítottak ott meg. Milyen áron? [caption id="attachment_59535" align="aligncenter" width="1000"] Pizarro háza szülővárosában[/caption] Pizarro történelmi és emberi szerepe – mint minden hódítóé – eléggé nehezen értelmezhető. Elbírálását nagyban befolyásolja az, hogy értelmezője melyik kultúra képviselője. Egyénisége illeszkedik a reneszánsz jelezte szellemi fellendülést követő újkor, a majdani felvilágosodást megelőlegező idők kíváncsiságot, kitekintést és az azzal járó gyakorlati terjeszkedést jelentő világ szellemiségébe. Mi európaiak hajlamosak vagyunk a felfedezés örömét és magasztosságát, a megismerés vágyának nagyságát látni ezekben a hódításokban, a hódítókat pedig bátor, nagyszerű, áldozatkész embereknek tekinteni. És lehetséges, hogy ez így is volt. Miközben ugyanakkora valószínűséggel feltételezhetjük azt is, hogy ezek kalandorok voltak, akik minden más foglalkozásra alkalmatlanok lévén, a harccal a meggazdagodás, a dicsőség látszólag könnyű, a valóságban életet kockáztató útját választották. Ami egy olyan időben, amikor az emberélet még nem volt annyira becses, mint azt manapság hisszük és érezzük, legalábbis mi fehérek, nem tűnhetett nagyon nagy áldozatnak. Hisz tudjuk, tapasztaljuk azonnal, ha kitesszük lábunkat kontinensünkről a jócskán túlnépesedett Ázsia és Afrika földjére, hogy arrafelé egészen másképp kezelik ezt a kérdést. Néha megdöbbentően másként, amit lépten-nyomon szinte a bőrünkön érezhetünk és éreztem magam is Indiában, sőt Kínában, de Egyiptomban is. Bár annyira nehéz lenne megfogalmazni, hogy valójában mi is volt az, ami kiváltotta bennem ezt a bizonytalanságérzést, ami ha nem is kísért végig, de mindegyre megjelent. Szülővárosában ma is mutogatják Pizarro állítólagos szülőházát, egy komor, kis ablakos kőépületet. Limában a katedrálisban pedig ennek a személyiségnek a sírhelyét tekintettük meg az élénk színű fajansszal díszített kápolnában, mely kissé elkülönülve áll a hatalmas templom egyik sarkában. Albert Ildikó