Lima óvárosának hatalmas főterét a katedrális uralja. Ám mielőtt megnézhettük volna, két dolog vonta el figyelmünket: előbb azt vettük észre, hogy a tömeg – mert az volt, benne helyi ácsorgók és bámészkodó turisták vegyesen – egyszerre csak meglódul egy irányba, ahonnan dobpergés meg katonai zene hallatszott. Természetesen a nyájösztön bennünk is működött, mert érdekes módon, a turista, aki egy különleges emberfaj – néha a szó legkitűnőbb, máskor eléggé el nem ítélhető értelmében – és teljesen más, mint az egyszerű, mindennapi ember, különös hajlamot mutat arra, hogy engedelmeskedjék ezen állati örökségének. Saját tapasztalatomból állíthatom, hogy szervezetten világot járóként gyakran egészen másképp viselkedem, mint az itthoni mindennapokban. Na nem homlokegyenest ellenkező módon, de másképp: konformistábban, szürkébben, valamiféle elfogadó különállóként – többször gondolkoztam már ezen, és bizony elég nehéz megfogalmazni, mi mindent hoz magával az a különös állapot, amit a társasutazás sajátos világa jelent és vált ki a résztvevőkben. Mentünk tehát a többiek után, míg az elnöki palota vasrácsos kerítésénél találtuk magunk. A kerítésen kívül fekete nadrágban, barna ingben, piros baszksapkával, oldalukon gumibottal, mellükhöz géppisztolyt szorító őrök álltak, inkább kedvetlenül, mint szigorúan, ellentétben a Mexikóváros központjában ötméterenként készenlétben és eléggé agresszívan tanyázó társaikkal. Annyira más volt a két város és a két főtér hangulata… Nem tehetek róla, de ez az összehasonlításra való hajlam ott is, akkor is állandóan jelen volt a lelkemben, és most, mikor visszaemlékszem az élményeimre, ugyanúgy előjön – és nem véletlenül: a két ország hasonló történelme, ám a nagyon is eltérő jelenkori hangulata kívánja és kiváltja ezt az összevetést. Az udvaron őrségváltás zajlott. Vörös nadrágos, fehér zubbonyos és arany tollforgós fehér sisakos katonák meneteltek igen begyakorlott és egységes mozdulatokkal, a palota feljáratán őket figyelmesen követő magas rangú – tábornok? – személyiség, és a kapun kívül kíváncsian bámuló, fotózó, filmező tömeg előtt. A sűrű rácsok ellenben nem igazán kedveztek ennek a tevékenységünknek. [caption id="attachment_59075" align="aligncenter" width="1000"] A katedrális[/caption] Alighogy elindultunk, máris újabb látványosság állta utunkat, bár ügyesen terelgették őket, hogy ne a Plaza Mayoron, hanem csak a mellékutcákon masírozzanak a háromszögű vörös zászlókat lengető felvonulók. A felira­tok elárulták, hogy a tanügyi dolgozók tüntetését láttuk: a lobogóikat lengették és jelszavakat skandáltak, különben igen békések voltak. A konkrét követeléseikről nem sokat tudtunk meg, de tanügyről lévén szó, ide kívánkozik, hogy Lima egyetemi város és nem is akármilyen. A San Marcost 1551. május 12-én I. Károly spanyol király alapította. Ez volt Amerika első egyeteme. Sajnos csak futólag pillantottuk meg az autóbuszból. A Szent János apostolnak szentelt katedrálist – amelyet II. János Pál kétszer is meglátogatott – tüzetesen szemügyre vettük. Már kívülről is szép, impozáns épület, amelynek külsején a reneszánsz és a platereszk, ez a16. századi, az ötvösművészet díszítő elemeit és az arab motívumokat ötvöző spanyol építészeti stílus fonódik egybe. Az épület rengeteg újjá-, illetve átépítésen esett át, míg elnyerte a mai formáját. Még ottjártunkkor is javítottak rajta valamit, legalábbis a főbejárat mellett fölhúzott emelvény tanúsága szerint – bár be kell vallanom, hogy nem igazán fedeztem föl, milyen tennivaló van a makulátlannak tűnő épületen. Eredete ennek is Pizarróig nyúlik vissza, aki az első, akkor még zsúpfedeles templomot építtette itt vályogtéglából 1535-ben, melyhez alapítói gesztusként ő cipelte oda az első gerendát. A mai látható építményt 1564-ben kezdték el, de elakadt, előbb pénzhiány, aztán a két földrengés – 1687-ben és 1746-ben – pusztításai miatt. 1754-ben befejeződött a helyreállítás, de 1940-ben újra földrengés rázta meg a fővárost és újabb helyreállítás következett – ennyi bonyodalom és intervenció eredményeként jött létre az általunk is bejárt templom, amelynek 5 hajója és 14 oldalkápolnája, különleges hatású, a mennyezetre felszaladó, csipkés stukkós díszítése és gyönyörűen faragott kórusülései vannak. Ezeket Pedro Noguera 17. századi spanyol szobrász faragta. [caption id="attachment_59076" align="aligncenter" width="1000"] Őrségváltás az elnöki palotánál[/caption] A katedrális számunkra legfontosabb látnivalója Pizarro mozaikkal díszített sírkápolnája volt. Számunkra, mondom, hisz megítélése az ott élők szemében nem egyértelmű és nem kifejezetten pozitív. Francisco Pizarro az 1470-es években – 1-ben vagy 7-ben – született a spanyolországi Trujillóban, törvénytelen gyerekként. Apja, egy gyalogsági ezredes, sosem ismerte el őt fiaként, ezért nyomorúságos körülmények között, egy szegény lány nem kívánt gyerekeként nőtt fel: korán munkára fogták, disznót őrzött, nem iskoláztatták, élete végéig írástudatlan maradt. Fiatalon katonának állt, Olaszországban szolgált, de onnan is szegényen tért vissza. Akkor határozta el, hogy szerencsét próbál az Újvilágban. Előbb Kolumbiáig jutott el, ahol végül a vezető helyetteseként maradt, miután ez megsebesült. Egy következő alkalommal eljutott a Panama-szoroshoz, ahol barátságba került a kormányzóval. Aztán néhány évig a frissen alapított Panamaváros tanácsának vezetője volt. Ez az az idő, amikor a felfedezők, akik alapjában inkább kalandorok voltak, mind Hernán Cortezt irigyelték, aki mesés kincseket talált és zsákmányolt az Azték Birodalom leigázásával. Ehhez társultak a nyugati parton tett felfedező utakon szerzett tapasztalatok, amikor is néhány indiánnal találkoztak és azok meséltek egy Viru nevű (állítólag ez torzult később Peruvá) folyó mentén elterülő hasonló nevű országról, amely aranyban gazdag. Pizarro ezért társult két másik panamai spanyollal, a katona Almagrával és egy pappal, Luqueval. Ő katonai parancsnokként vett részt, a másikok adták a fegyvereket, az élelmiszereket, és rendezték a pénzügyeket meg az ellátmány többi részét. Első útjuk sikertelen volt, ám ez nem akadályozta meg őket abban, hogy a másodikat is megszervezzék. Ez sem volt egyszerű. A vitákkal, megállásokkal, utánpótlással, majd azok visszakozásával, Panama kormányzójának a támogatásával, majd ellenkezésével tarkított útjukon végül 1528 áprilisában elérték Perut és partra szálltak a mai Tumbes tartományban. A folytatása érdekében azonban előbb vissza kellett térnie Európába. Albert Ildikó