Peru fővárosa, szerepének megfelelően, az ország Csendes-óceán mosta partja közepe táján helyezkedik el, s az örök tavasz városaként is szokták emlegetni, mert bár az egyenlítőhöz viszonylag közel helyezkedik el, éghajlata a hideg Humboldt-áramlatnak köszönhetően mégis nagyon kellemes. Úgy tűnik, hogy errefelé minden kellemes város ezt a jelzőt kapja, a tavasz lévén a minden szempontból kedveltebb évszak. És ami körülbelül a mi legszebb nyarunknak felel meg. A várost reggelente szinte mindig a már említett garua, azaz ködfelhő lengi be, amely elhomályosítja a napot, nyirkossá teszi a levegőt, álomszerűvé a panorámát, és kíváncsivá a turistát, hogy végre láthassa mindazt, amit e városról beharangoznak, de nem csak, hisz még ebben a titokzatos nappali homályban is eléggé érzékelhető, hogy ez a város bizony sok mindent tartogat a szemnek. Aztán rendszerint a déli órákban fölszáll a köd és ránk ragyog a szinte kivédhetetlen napsugár. Mert Limában nem kell esőtől tartani. Még felhőtől is ritkán. Ez a világ második legszárazabb városa, az előkelő első helyen szereplő Kairó után. Nem tudom, milyen lehet olyan városban élni, ahol mindig kék az ég, sosem borul el hirtelen a ragyogás, nem fürkészed a felhők vonulását, a szél járását vagy azt, hogy látszik-e a lebukó nap, mert akkor valószínűleg másnap is szép idő lesz. Egy városban, ahol nem egy szerda délutánra esik a nyár. Nehéz elképzelni, milyen lehet úgy élni, hogy nem vásárolsz csizmát, bundát, kesztyűt és kánikulában díszíted a karácsonyfát. Ez utóbbit meg is tapasztaltuk, igaz, nem Peruban, hanem Mexikóban, mert ott már több mint egy hónappal karácsony előtt a szállodákban mindenhol kisebb-nagyobb fenyőfát állítottak és ugyanúgy feldíszítették, mint mi. Persze, ez önmagában nem sokat jelzett a lakosság valódi vallásosságáról, amellyel kapcsolatban igen érdekes tapasztalataink voltak. Peru ilyen szempontból sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnik. [caption id="attachment_58280" align="aligncenter" width="1000"] A szegénynegyeden túl[/caption] Erősen katolikus országnak hirdeti magát, amit az út felett átívelő transzparenseken megjelenő „Katolikusok vagyunk” felirat hangsúlyoz több helyütt is, a nagyvárosok impozáns templomainak sokasága pedig büszkén támasztja alá. Az volt az érzésem, hogy a meszticek bár finom, sajátos árnyalatokkal tarkítva, de mégis simán magukénak vallják ezt a hitet, az őslakosok pedig eldöntik, mit és miben hisznek, illetve milyen szertartásokkal hódolnak a maguk választotta felsőbb hatalomnak. És nemcsak a vallás témájában, hanem politikailag is úgy tűnt, hogy barátságosabb, emberibb az a viszony, ami az egykori hódítók leszármazottai és az őslakosok között van, mint amilyennek ezt Mexikóban láttuk. Érdekes lenne ezzel a témával, illetve a két országot ilyen szempontból alaposan dokumentálva összehasonlítani. Ami persze nekem nem tisztem, annak ellenére, hogy a két ország közötti analógiák vagy azok hiánya óhatatlanul felmerül, hisz mind földrajzi adottságaikban, mind történelmükben igen sok a közös vonás. [caption id="attachment_58281" align="aligncenter" width="1000"] A város peremén[/caption] Lima igazi metropolisz. Nemcsak hatalmas kiterjedéséért és lakosainak számáért, hanem mindazért, amit az ott élőnek és az odalátogatónak egyaránt nyújtani képes. Limában, pontosabban Limát felidézve értettem meg, mit jelent az, amit egy odaszakadt, szakmáját nagy felkészültséggel és lelkesedéssel űző nemzettársunk írt nekem levelében. Sajnos nem ismerem személyesen, mert nem ő vezette a csoportunkat, ám egy kedves ismerősöm ajánlotta, hogy vegyem fel vele a kapcsolatot, mert tud olyan információkkal szolgálni, amilyenekkel az útikönyvek esetleg nem, illetve amit útikönyvből kihámozni, ha benne is van, nem egyszerű dolog. Ez a Jorge Kun – becsületes eredeti nevén Kun György – volt az, aki tehát felhívta a figyelmemet arra, hogy Peruban fehérnek lenni nem mindig bőrszínt, hanem sokszor inkább társadalmi státust jelent. Érdekes, elgondolkodtató megállapítás, és a fővárosban járva értelmezhető leginkább, ahol nagyjából mindenki európaibbnak, fehérebbnek tűnt viselkedésében, öltözetében, tevékenységében, mint az ország többi részén. Persze ez inkább érzés volt, nem tudományos elemzés végkövetkeztetése. [caption id="attachment_58282" align="aligncenter" width="1000"] Fővárosi utca[/caption] Limában él az ország lakosságának szinte harmada, kilenc és fél millió lakos a harmincegymillióhétszázhetvenezerből. Ez a város a nem-fehérek álma és tesznek is azért, hogy legalább a közelébe kerüljenek. Mert hatalmas a metropolisz vonzása, és ki is épült a reális, érdekes vonzásköre. Létezik ugyanis egy törvény ebben az országban, mely kimondja, hogy ha valaki 5 évig egy területen lakik, azaz ott házat épít magának és eltartja magát, akkor az a terület az övé lesz. Ezért találkozhattunk ezzel a modern kori országon belüli honfoglalással, amely a főváros körül húzódó senki földjén talál magának letelepedésre való telket. A város széle mindenképp szegényesebb, mint a központ, így is nevezik „barrio popular”, azaz népi negyed, önkéntelenül elárulva, hogy a nép egyenlő a szegénységgel vagy fordítva: ki tudja ezt pontosan megállapítani? Itt két-háromszintes, néhol vakolatlan és gyakran befejezetlen házsorok húzódnak hosszan, néha födetlenül, tetejükön kinyúló fémrudakkal, amelyek a folytatást várják vagy előlegezik. Aztán lassan ez a minden értelemben vett periféria szinte észrevétlenül átvált egy még egyszerűbb, ám annál színesebb házacskákat tömörítő, sok kilométeres szakaszba, ahol egy, néhol két szinten egyszerű anyagból készített, egyszerű vonalú, eléggé szedett-vedett, mégis sok szempontból takaros, mert a jövőnek és az álmaik megvalósításáért fölhúzott színes házikók tapadnak a domboldalra és egymáshoz. Gazdáik az ország minden részéből sereglenek ide, abban a reményben, hogy a nagyváros adta lehetőségekből ők is kivehetik részüket és maguknak meg utódaiknak jobb, élhetőbb életet teremtenek. Egyszerűen úgy kezdődik, hogy megérkezik a család vagy 1-2 tagja, kinézik a számukra legmegfelelőbbnek tűnő helyet, aztán leszúrják a négy cöveket, amelyek jövendő lakásuk sarkait hivatott jelezni. [caption id="attachment_58283" align="aligncenter" width="1000"] Limai életkép[/caption] Legtöbbször árusokról van szó, akik viszonteladóként, esetleg a család által előállított kézművestermékekből próbálják fenntartani magukat és a családot. Aztán szépen, apránként összegyűjtik a hozzávalókat, valamennyit az állam is besegít, mert az utóbbi időben – Fujimoritól errefelé – olykor megkísérlik legalább részben orvosolni a rendkívüli társadalmi távolságokat, felzárkóztatni a minimális élhetőség szintjére a szegényeket. Nem mindig jelentős, de néha eléggé látványos eredménnyel. Albert Ildikó