Acostán zajlik a mezőgazdaság jó része is. Cseppenkénti öntözéssel – Izrael az úttörő ezen a téren – hódították el apránként a földdarabokat a homokos, terméketlen sivatagtól, és csináltak belőle a zöld csodás árnyalataiban pompázó, nyílegyenes vonalakkal elválasztott hatalmas termőföldeket. Izraelben találkoztam először ezzel a módszerrel, és azóta is csodálkozom, mikor itthon vagy akármerre a világban a rossz termésért a rossz, kevés esővel járó időjárást okolják. Pedig az öntözést már az egyiptomiak feltalálták. No de most nem erről van szó, hanem a perui mezőgazdaságról, amely a sivatagban virágzik. Itt terem a kukorica, mely Peruba nemcsak sárgán, de a lila több árnyalatában is pompázik, az egyszínűtől a pepitáig, az aprótól a 2 centimétert is elérő szeműig mindenféle alakban és méretben, meg a nem őshonos, de ugyanolyan népszerű, szinte minden ételükben vagy mellette megtalálható hagyma. A rizst, amely Ázsiából érkezett, de szinte ugyanúgy minden étkezésük részévé vált, mint a burgonya és a kukorica, nem itt, hanem leginkább a hegyek közt szélesen hömpölygő folyóik partján termesztik, ahol biztosítani képesek a földet elárasztó vizet. Természetesen, ahol élet és gazdaság, ott láma és alpaka, ez a két jellegzetes dél-amerikai háziasított teveféle is megtalálható. Jámboran legelésznek a legkopárabb vidékeken is, és növesztik dús, finom gyapjukat – az alpakáé az egyik legértékesebb a világon –, de teherhordásra is befogják őket, és húsukat is fogyasztják. A costával párhuzamosan, szélesen elterpeszkedve húzódik végig az Andok, a világ legmagasabb hegyvonulata, és benne a Chimborazo meg a Huascaran. Ezek a világ első és második legmagasabb csúcsai, pontosabban a föld legmagasabb kitüremkedései, ha a föld középpontjától való távolságot vesszük alapul, megelőzve a híres-hírhedt Mount Everestet. E szerint az első 6384,4 méterre, míg az utóbbi „csak” 6382,3 méterre van a fortyogó magma legbelsejétől: mindössze 2,1 méteren múlik az elsőbbség dicsősége. Ha más szempontok alapján végzik ezeket a nem igazán tudom, mennyire fontos méricskéléseket – például a saját alapjuktól mért távolságot vagy a tengerszint fölötti magasságot veszik figyelembe –, akkor egészen más összefüggéseket és helyezéseket kapunk. Mi több, más, különben ismeretlen hegyek is sikeresen szállnak versenybe a „leg” elnyeréséért, amelyben, mint már láttuk, Peru más területeken is igen előkelő helyet foglal el. A képlet külön érdekessége, hogy az ezernyolcszázas évek elejéig a Chimborazót tartották a világ legmagasabb csúcsának, aztán az újabb ismeretek megdöntötték ezt, ahhoz, hogy szűk két évszázad után újra beigazolódjék az eredeti elképzelés helytállósága. Ez a folyamat pedig elsősorban arra jó, mint a legtöbb hasonló, hogy egyrészt felhívja a figyelmet és/vagy alátámassza a dolgok viszonylagosságát, másrészt azt, hogy igen gyakran az első megállapítás (első benyomás?) a helyes, az utána bejárt út pedig tulajdonképpen tévelygés vagy legalábbis különböző fogalomrendszerek, elméletek, kísérletek összessége, ami inkább csak árnyalja, esetleg átfogalmazza, mintsem megdönti az eredeti felfedezést vagy megállapítást. A jelenséggel találkoztunk már az orvostudomány meg a lélektan terültén is, többször is. Természetesen innen, ered nyelvünkben is a csimborasszó (mára sok más kifejezéssel együtt a beszédünkből eléggé kikopott) főnév, amely tetőfokot, a szóban forgó dolog legmagasabb mértékét, átvitt értelemben meghaladhatatlant jelent(ett). Az eredeti megnevezés a kecsua indiánok nyelvén azt jelenti: Chimbo falu havasa. Logikus, hogy errefelé az elnevezések oroszlánrésze indián eredetű, hisz lakossága majdnem teljes egészében belőlük áll, illetve az őslakosság jelentős része még mindig leginkább itt él. Ezt mi is megtapasztaltuk. Végül az Andokkal párhuzamosan, a hegyvonulattól keletre, északon kiszélesedve terül el az Amazonas vidéke, melyet Amazóniának is szokás emlegetni, és így valahogy még egzotikusabb, titokzatosabb íze van. Amazonas vidéke, melynek nagyobb része (kb. kétharmada) a környező államokban található, a világ legnagyobb alföldje és a világ legnagyobb egybefüggő őserdeje. Ez Peru területének több mint felét és a világ őserdőinek egynegyedét teszi ki. Sajnos nem jártunk ott. Úgy tűnik – egyelőre –, nincs kiépített turistaútvonal arrafelé. A lakossága is kevés, kb. az összlakosság 5 százaléka él a vadonban. Számuk inkább hozzávetőleges, mint az egyéb adatok is velük kapcsolatban. Nagyjából 55 nyelvi csoportot emlegetnek, azaz kb. ennyi kisebb-nagyobb közösség, nép, család él itt, akiket még pontosan megnevezni, illetve a fogalmaink szerint besorolni is nehéz. Persze ez még mindig kevesebb, mint a Mexikóban számon tartott 364 indián nyelv, amelyből 16-ot a kihalás fenyeget, mert közöttük olyan is van, melyet csak ketten ismernek, de azok ketten nem beszélnek egymással, mert haragban vannak! Nomád életmód jellemző rájuk, hisz leginkább a természeti adottságokat kihasználva élnek: az apró vadakat meg a vadon élő növényeket, gyümölcsöket, a folyók halait fogyasztják, és miután felélték egy terület lehetőségeit, továbbállnak. Kíváncsi lettem volna rájuk, meg nyilván az őserdőre is, amelyből apró kóstolót Mexikóban kaptam már egy évvel ezelőtt: ott csuromvizesen kerültem elő a sűrű párába burkolózott, ugyanakkor forrón fojtogató esőerdőből, amelynek tisztásán, ahol Palenque csodálatos, viszonylag jó állapotban megmaradt piramisai állnak, szinte nem is érzékeltem a nedvességet. Csak a csapzott hajam és nedves ruhám jelezte a levegő állapotát. A perui hiányért részben kárpótolt mindaz, amit sikerült megtapasztalnom az ország többi részén, bár egyik vágy és egyik látvány sem mérhető, és ezért nem is pótolható mással. Részben pedig Llosa csodálatos könyve, A beszélő kompenzált, amely egy indiánná vedlett bölcsészhallgató különös történetét meséli el, miközben az írást nem ismerő, kollektív emlékezetüket, a törzs mítoszait és történeteit a szájhagyomány útján megőrző és továbbadó macsigengák, az alig ismert amazóniai indián törzs világába vezet be. Bevallom, talán el sem olvasom a Nobel-díjas szerzőnek ezt a regényét, ha nem járok Peruban. Ha mégis, valószínűleg egészen másként éltem-értettem volna meg. Bár ki tudja? Most azonban meggyőződésem, hogy ritkán írtak ilyen lélekhez szóló, magával ragadó könyvet a másságról, a szépségről, a szenvedésről és a felemelkedésről, amikből valahogy, valamennyit mi is megtapasztaltunk. Albert Ildikó