Kedvenc perui városom Arequipa. Sokat gondolkoztam a miértjén. Hisz Trujillo főtere különlegesebb. És mindenképp dél-amerikaibb, azaz egzotikusabb. Ám lehetséges, hogy Arequipában épp az fogott meg – de továbbra is csak találgatom –, hogy nagyon is európainak hatott. És ehhez a megszokott képhez, az olaszos árkádos főtérhez – mert különös módon nem spanyolos, hisz az árkádsornak ez a bősége sokkal inkább az olasz, mintsem a spanyol építészetre emlékeztet, lásd Bologna, de akár Pádua több kilométeres árkádsorait! – ehhez a kétszintes (!) árkádsorhoz tehát, a lelkemnek oly kedvesen társultak a pálmák, amelyeknek mérete is elbűvölt. A mellettük szinte törpének ható, ám gazdagon virágzó oleanderek, a hosszú, sárga, tölcsér alakú virágokkal borított, számomra ismeretlen, dús lombú fák és a maga lila fátyolszerűségében oly megkapó dzsakaranda egy helyre gyűjtötte mindazt, mi a szemnek oly kedves errefelé. A pontosan kialakított gruppok – a maguk sok apró színes virágával, élénkzöld pázsitjával –, amelyek között még az aszfalt szürkesége is jól hatott, középen egy kerek tavacskát öleltek közre, harmóniát varázsolva a hatalmas parkba, mely monumentalitásában is nyugalmat és békét árasztott. A virágágyások mellett élénk, legtöbbször téglavörösre festett padok sorakoztak. Mindenféle korú és küllemű emberek ültek ott, kissé időtlenül, némelyek maguk elé nézve, mások csak úgy a semmibe, esetleg csak pihentek, mielőtt dolguk után láttak. Egy hosszú fekete hajú fiatalember halkan, mintegy csak kísérletképpen dobolt az egyik padon, mellette hátizsákja és gondosan tokba zárt hangszere (talán egy gitár vagy mélyhegedű): lehet, tanulni vagy már bemutatni jött a tudását, amit máshol szerzett. Vagy csak egyszerűen találkozni a társaival. Nem jártak túl sokan, sem reggel, sem este, de akiknek arra vitt az útja, inkább sétáltak, és ha netán a dolguk után jártak, azt komótosan tették. A Plaza de Armashoz közel és távolabb is még számtalan értékes templom van. A különösen sokat emlegetett és általunk is megtekintett jezsuita kolostor, a La Compania építését 1590-ben kezdték el, és 1698-ban fejezték be, amikor egy földrengés után újraépítették a homlokzatát. Ez a homlokzat, amely ma is látható, a jellegzetes dél-amerikai építészeti stílus, a spanyol churriqueresqueből (stukkós díszítés) átvett és motívumaiban az ősi kultúrához idomított mesztic barokk talán legszebb perui példánya. Az aranyozott főoltáron és a mellette álló szószéken látható egy hajdanvolt gyarmatbirodalom minden pompája. Mert jöttek a jezsuiták, Loyolai Szent Ignác követői, hogy Jézus hitére térítsék az indiánokat. S az oltárt azzal az arannyal futtatták be, amelyet tőlük, a „megtérítendőktől”, a „vadaktól” raboltak el a konkvisztádorok, sok-sok vér és szenvedés árán. A templomnak van még legalább két hasonlóan gazdag oltára. Aranyozásuk milyenségéről nem regél a fáma, ám szépségük vetekedik a főoltáréval. [caption id="attachment_57823" align="aligncenter" width="2600"] Jezsuita templom oldalsó, mesztic barokk homlokzata[/caption] Nekem mindenütt külön élvezet volt az oltáron vagy máshol álló szentek szobrainak csodálatos, valódi bársonyból, csipkéből, selyemből varrt öltözete. A főoltártól jobbra nyílik az alapító Szent Ignácnak szentelt kápolna, melyet sokszínűre festett faláért, de leginkább a csodálatosan díszített kupolájáért sokan Arequipa Sixtus-kápolnájának neveznek. Jómagam nem értem az analógiát, pontosabban nem látom helyénvalónak, hisz kissé olyan, mintha az almát hasonlítanánk a banánhoz. A kupola csodaszép, de burjánzó természeti motívumainak, varázslatos mitikus alakjainak egészen más az üzenete és a hangulata is, mint a római kápolnának. A város utcái is külön említést érdemelnek. A középkort idézik, de amolyan kellemes derűvel. Szép letisztult vonalakkal, díszes ablakrácsokkal, kissé visszafogottabban, mint Trujillóban. Leginkább valamiféle kiegyensúlyozottságot sugalltak nekem. [caption id="attachment_57824" align="aligncenter" width="1909"] La Compania aranyozott főoltára[/caption] A város nagy nevezetessége a Szt. Katalin-kolostor, amely szinte minden forrás szerint Dél-Amerika egyik legjelentősebb, gyarmati korból származó emléke. A hatalmas, 100 x 200 méteres, azaz kb. négyholdas (a számokért csak részben vállalok felelősséget, mert így találtam őket, és kissé meghaladják az ismereteimet, ezért nincs türelmem utána számolni) területen fekvő, magas kőfalakkal körbevett épületegyüttes valóságos város a városban – maga az épület oldalán elhelyezett ismertető is így írja le, azzal a kis tévedéssel, vagy ha úgy tetszik, túlzással, hogy a világ egyetlen ilyen kolostora. Ismerünk mi országot is az országban, szintén a kereszténység jóvoltából. 1579-ben a dominikánusok alapították, pontosabban Dona Maria de Guzman, egy apácának állt gazdag özvegy, aki a Sienai Szt. Katalin, egy domonkos harmadrend tagja volt. Elsőként szegény kreol nők, curacák, vagyis a helyi indián főnökök és a fehér felsőosztálybeli családok lányai csatlakoztak, magukkal hozva otthoni háztartásuk személyzetét – a szolgálólányokat – és egyben az életstílusukat is. Azaz ott folytatták, ahol otthon abbahagyták. Még buliztak is. Egészen addig, amíg hatalomra nem került – akartam írni nem is alaptalanul, bár ezúttal nem illik így fogalmazni –, tehát amíg az élére nem került 1870-ben Josefa Cadena dominikánus apáca, aki aztán reformálta az életstílusukat, a hedonizmust szigorúsággal helyettesítve. [caption id="attachment_57826" align="aligncenter" width="1000"] Szépen öltöztetett szobrok a jezsuita templom egyik oltárán[/caption] A városszerű együttes 3 kolostort, néhány utcát, egy nagy teret, egy templomot, egy művészeti galériát, benne 400 festménnyel, és 80 házat foglal magában, amelyeket rendre alakítottak ki. Utóbbiakban az apácák laknak. Természetesen szuvenírbolt, egy kávézó és orvosi ellátás is működik benne. Egy tábláról azt is megtudtuk, hogy 1978-ban Juan Carlos spanyol király és felesége, Sofia királyné is meglátogatták a kolostort. Az épületek nagy része élénk bordóba hajló téglaszínű, néhány kisebb tere és épülete az ismert erős kék, fehér díszítéssel (szegélyekkel, ablakkeretekkel). Máig őrzik a régi, ötletes mosóalkalmatosságot, amely egy hosszú, kővályúszerű vízlefolyóból áll, amely mellett kőedények helyezkednek el, s ezekbe apró csatornákon keresztül kerül a víz. A Fő Kerengő a XVIII. század elején készült, 32 freskó díszíti. Mindenhol egyenletesen és gondosan kövezett a kolostor egész területe. Hatalmas fák, eldugott, bájosan berendezett kis sarkok, ligetek, bokrok árnyékába helyezett kis asztalok és székek, alkalmanként fotelek biztosítanak megfelelő környezetet a pihenésnek és felüdülésnek, de a meditációnak és a nyugalomnak is. Irigylésre méltó környezet. Albert Ildikó