A Machu Picchunak, mint különben általában az inka építészetnek – szerintem – az egyik legfontosabb és egyben legkülönösebb jellemzője, hogy megmutatja a csúcsát és ezzel talán a határát, a végső lehetőségét is annak, mit lehet a kővel kezdeni. Illetve – és ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni – mit lehet a természet és az emberi alkotás különleges harmóniájából felmutatni. Mert számomra ez volt Perunak a legcsodálatosabb oldala. A Machu Picchu bemutatásával elérkeztem az őslakosok teremtette kultúrák ismertetésének a végére. Az időrendiség, amelyet követtem, azért is jót tett, mert ily módon a végére maradt a leghíresebb emlékük, egyben a legvonzóbb látnivaló is, a dél-amerikai indián világ felvonultatásának méltó befejezéseként. Bár az is igaz, hogy ezzel a sorrenddel nem maradt túl sok újdonság és mondanivaló erről a titokzatos és az írásbeliség hiányának, meg a rárakódott mítoszok szövevényének következtében nehezen megismerhető népről. De tény, hogy Peru hangulata, arculata és a köztudatba beivódott képe igen sokat köszönhet annak a burjánzó mondavilágnak, amely az őslakosokat, különösen az inkákat körülveszi, mint ahogyan leszármazottaik mai jelenlétének is. Mert ezeknek az átalakulófélben, lassan eltűnőben levő különös küllemű embereknek, sajátos viselkedésüknek és viseletüknek a néhol állandó, máshol váratlanul felbukkanó megjelenése adja ennek az országnak időutazásos jellegét. Az egzotikumát és a misztikumát. Mint mifelénk a székely népviselet, a szekeres-lovas felvonulások és az a természetesség, ahogy az erdőben, a mezőn, a patak partján érezzük jól magunkat, távol a világ zajától, felverve bármikor a lacikonyhát. Még egy ideig. Hisz lassan kacsalábon forgó, mindennel – főként gépekkel, gépzenével, wi-fi-vel – ellátott kastélyok, készen vásárolt műanyag kemencék hálózzák be vidékünket és a vidéket, a falut és az egyre fogyó őstermészetet. Meg a kétely, a kiábrándultság, hogy hagyományaink büszkeség és öröm helyett egzotikum számba mennek, bőszítik a liberálisainkat, vendégszeretetünk, jóhiszeműségünk pedig leginkább megmosolyogtatja a kíváncsiakat, és látszólagos elismerésük mellett a kihasználásunkra serkenti őket. Körülbelül ez történt az indiánokkal is – persze más időben és más körülmények között. Francisco Pizarro (1471 vagy 1476–1541) miután két sikertelen utat szervezett Dél-Amerikába és sok egyéb viszálykodásban is része volt, végül 1532-ben partra szállt a mai Peru és Ecuador határán levő Tumbesben. Az inkák követet küldtek hozzá, hogy meghívják uralkodójukhoz. Az először látott fehér embereket akkoriban a Nap fiainak tartották és vendégként néztek rájuk. A találkozásból azonban véres leszámolás lett, mert a spanyolok hódítókként érkeztek, és könnyedén legyilkolták az ágyúkkal és lőfegyverekkel szemben gyakorlatilag védtelen indiánokat. Atahualpa uralkodót elfogták, és bár szobányi aranyat és ezüstöt kínált a szabadon bocsátásáért, és Pizarro elfogadta azt, végül mégis megölette őt. Utána unokaöccsét koronázták meg, formálisan, hogy báburalkodóként legitimálja Pizarro terveit, aki elfoglalta és kiüríttette a fővárosukat, Cuzcót. Ezzel elkezdődött Peru meghódítása és gyarmatosítása. 1541-ben megölték Pizarrót, rá két évre pedig spanyol alkirálysággá nyilvánították Perut. Az inkák néhány sikertelen felkelése következett, és mindegyik a vezetők kivégzésével végződött. Az utolsó 1780-ban volt, utána az őslakosok kénytelenek voltak tudomásul venni a helyzetüket, amelyet a jelentékeny létszámcsökkenésük is indokolt, hisz lassacskán megfordult a népesség aránya (ismerős, nem?). A spanyolok érkezésekor kb.11 millió fő indián lakosság száma 1650-re másfél millióra csökkent. A kivégzések természetesen csak egy kis részét jelentették a pusztulásukban. Legnagyobb kárt egyrészt a kemény munka jelentette: ültetvényeken és a bányákban dolgoztatták őket szinte rabszolgasorban, másrészt a jövevények által behurcolt járványok tizedelték őket. A hódítás sajnos legtöbbször a megtalált települések kifosztását jelentette. Az európai seregek annyira kívánták az aranyat önmagában, hogy bármilyen formában találták, egyszerűen beolvasztották és úgy vitték vagy küldték haza. És az épületeket is lelkesen rombolták, köveiket gyakran saját építkezésiekhez használták, mert a kolonizáció az erődök, városok alapítását (is) jelentette. Elkezdődött az encomienda, azaz minden felfedezett földet az állam tulajdonába vettek, az ott talált lakosokat pedig spanyol alattvalókká nyilvánították. Az eredeti ökológiai zónákat szétzilálták, helyettük európai növényeket és állatokat (ló, juh, szarvasmarha) hoztak a tengerentúlról, azokat próbálták termeszteni és tenyészteni, aminek a következménye bizony gyakran az éhínség volt. Természetesen megindult a hit terjesztése is, hisz a „legkatolikusabb király” alattvalói nem lehettek más vallás követői. Mára Peru fennen hirdeti, hogy katolikus ország, olyannyira, hogy jártunkban-keltünkben mi magunk is láttuk az úton keresztül kifüggesztett bannereket, amelyeken az állt, hogy katolikusok vagyunk. Persze, a valóság ennél sokkal színesebb és izgalmasabb, hiszen itt a keresztény eszmeiség békésen összekeveredett az ősi hittel. De erről majd később. Peru függetlenségének kivívását – ami 1821-ben kezdődött és 1824-ben teljesedett ki – José San Martin, Argentína és Chile felszabadítója vezette. Az ő szervezésében, az általa hozott, illetve verbuvált helyi csapatokkal sikerült legyőzni a spanyolokat. Utána volt még Csendes-óceáni háború 1879–83-ban a partvidéki államok között a nitrátokban gazdag medencék fennhatóságáért, volt határvitája és háborúja még egyszer Spanyolország ellen. Aztán a múlt század közepén belső gerillaharcok gyengítették és tették instabillá az országot. Végül a japán származású Alberto Fujimori (1938–) 1990-es elnökké választása – aki Mario Vargas Llosa ellenében győzött! – pozitív fejlődési folyamatot indított el. Bár elnökségének két mandátuma lejárta után elítélték az emberi jogok megsértéséért, eredményei kétségbevonhatatlanok, és a nép körében mai napig igen nagy tiszteletnek örvend. Az általa elkezdett demokratizálás és építkezés folytatódik ma is. A mai Perut megteremtő spanyol és keresztény kultúra a városokban érhető tetten. És nem is akárhogyan! Mert gyönyörű és hangulatos településeik vannak, ahol az európai formák biztosítják a mi szemünknek a megnyugtató, ismerős, otthonosságot sugalló érzést, míg a bennük megjelenő különlegességek, a mindegyre felbukkanó ősi jelek és sajátos küllemű emberei hozzáadják az egzotikum varázsát. Albert Ildikó