Mit lehet ma a Machu Picchuról írni? Mit lehet még mondani erről a helyről, amely benne van minden valamirevaló utazásról szóló képeskönyvben, hisz Dél-Amerika, és talán a világ egyik leghíresebb látványosságáról van szó? Hogyan lehet vele foglalkozni úgy, hogy a szerző ne váljon unalmassá, mikor unalomig ismert dolgokról regél. Bár az is igaz, hogy gyakran a látszólag nagyon ismert, a végtelenül híres helyek vagy épp emberek tartogatják a legtöbb meglepetést. Pontosabban az az emberi magatartás, amely összetéveszti a közismertség felületességét a valódi ismerettel. Mert Machu Picchut gyakran lehet ugyan képen látni, ám a tényszerű adatok nemcsak nem ismertek, hanem igen csekély számúak is, ráadásul ezek sem közszájon forgók. Sokkal több a vele kapcsolatos feltételezés, elképzelés és a téves tudás is. [caption id="attachment_52854" align="aligncenter" width="3795"] A mai Ollantaytambo[/caption] Talán a legjobb az lesz, ha az olvasót is végigvezetem azon a részben gyakorlati, részben szellemi úton, amelyen magam jutottam oda, felsorakoztatva mindazt, amit összeolvastam róla, és amit megéltem ottjártamkor. A Machu Picchuhoz két úton lehet eljutni. Az izgalmasabb valószínűleg az a kissé nyaktörő vállalkozás, amely a Szent Völgyet a híres várossal összekötő inka ösvényen közelíti meg. Ez az ősi, hegyoldalba vájt, kikövezett út, lépcsőkkel és hidakkal, az inka birodalom mintegy 25 000–30 000 kilométeres úthálózatának a része, s néhol több mint négyezer méter magasan vezet, azaz eléggé megerőltető túra. A gyönyörű tájon, a gazdag és különleges növényzeten kívül – többek között sokféle vad orchidea nyílik arrafelé – több egykori indián város romjai is megtalálhatók erre. Mi természetesen (?) az egyszerűbb, könnyebb, talán kevésbé látványos, de így is érdekes megközelítést választottuk. Cuzcóból előbb autóbusszal mentünk kb. 2 órát Ollantaytambo ősi királyi városáig. Pontosabban annak vonatállomásáig, mert annak kötelező bazárján kívül mást nem láttunk belőle. Annak ellenére, hogy egy élő, szinte a jelenbe menekített inka városként szokás emlegetni, ahol a lakosok igyekeznek megtartani ősi hagyományaikat és ezzel együtt az életmódjukat is: építkezésük egy része inka eredetű, a földjeiket pedig faekével művelik. A völgyben húzódó települést körülölelő hatalmas hegyeken ma is él az egykor kialakított teraszokon a földművelés, és felfedezhetők az őslakók impozáns épületeinek a maradványai. Itt egy igen elegáns, kényelmes vonatra szálltunk, és a már sokat emlegetett szent Urubamba-völgyben közeledtünk célunkhoz. A kétórás úton kifogástalan kiszolgálásban és ehhez képest igen szerény ellátásban volt részünk. Az ülések mindkét oldalon helyezkedtek el négyes csoportokban úgy, hogy kettő menetirányban, a másik kettő szemben volt, közöttük pedig kis asztal állt. Indulás után rövidesen megterítettek: az ülések és általában a kocsi belső barna és sötétzöld kombinációjához remekül találó, a sárga, a barna és a mustárszín mellett kevés feketét, narancsot, korallt felvonultató hangulatos szőttes kis abroszokat tettek elénk, rá pedig szalvétát, amelyre kés, kanál, villa került. Előbb mindenkinek vizet töltöttek, majd üdítőkből is lehetett válogatni: Cola, Fanta és Sprite volt terítéken. Aztán egy szép nagy tányéron kaptunk egy darab lepényt: valamiféle zöldségkeverékkel töltve. Nem foglalkoztam vele részletesen, ezért nem tudom, mi volt benne, de finom volt, mint általában a perui konyha, melyről majd részletesebben is írok. [caption id="attachment_52855" align="aligncenter" width="2856"] Aguas Calientes főtere[/caption] A kétórás vonatozásunk Aguas Calientesben ért véget. Neve spanyolul hőforrásokat jelent, és az útikalauz szerint erről is híres. Mert valóban itt pihenik ki a mászkálás fáradalmait a Machu Picchut meglátogató turisták – ha van rá idejük. Mi nem tartoztunk ezek közé, hisz mindössze egy napunk volt erre a nagy kalandra. Aguas Calientes inkább azért fogott meg, mert a bazárjával együtt is végtelenül rendezett volt. Színes házai szépen meszelve. Apró főterén – amely talán az egyetlen viszonylag egyenes hely a városkában – a katolikus templom, benne finom aranykarikákból készült koszorút hordó Krisztussal és néhány indián motívumos ruhába öltöztetett szenttel, köztük egy fekete csipkemantillát viselő, csodálatosan hímzett, jókora vörös rubinutánzatokkal díszített égszínkék selyemruhát viselő Máriával, békésen megfér a hatalmas, aranyozott inka vezér és néhány kisebb méretű színpompás szőttesekbe öltözött inkalány szobrával. Az utcái mind meredekek, ám szépen kövezettek. Az úttesten a két sávot kettéosztja egy hosszabb kövekből kirakott vonal, kétoldalt egy-egy keskeny járda húzódik, amely egy kőnyivel magasabb az úttestnél. Az épületei majdnem mind háromszintesek, ritkán rontja küllemüket valami tákolmány, mondjuk egy műanyag sátorszerűség, manzárd gyanánt. De annál gyakoribbak a valódi kis tetőépítmények, nem ritkán az újabb emelet építése: úgy tűnik, növekszik a lakosság, esetleg a megszálló látogatók száma, és ez teszi szükségessé a felfelé való bővítést – másféle terjeszkedésre nincs lehetőség. A földszinten véges-végig vendéglők, meg szuvenír-, kézműves- és ruhásboltok váltják egymást. Egyik éttermet mi is kipróbáltuk, ugyanis ott költöttük el visszatértünkkor a korai vacsoránkat. Elegáns, kétszintes helyiség volt, amelynek a földszintje bárt és óriási svédasztalt foglalt magába, meg egy onnan megközelíthető belső udvart, ahol apró, kertszerű környezetben a desszertek sorakoztak. Maga az étkező része pedig egy néhány lépcsőn megközelíthető félemeleti terasz volt. [caption id="attachment_52856" align="aligncenter" width="3319"] Aguas Calientes-i templombelső[/caption] A felhozatalt most nemcsak azért nem részletezem, mert külön foglalkozom a perui konyhával, hanem azért sem, mert egyelőre másfelé igyekszünk. Miután ugyanis megérkeztünk az apró, de modern és persze kissé szegényes, de rendezett állomására, elindultunk arra a helyre, ahonnan a kisbuszok indultak, ezekkel folytattuk utunkat. Mindössze kilenc kilométer volt hátra a Machu Picchu bejáratáig, ám ez nem légvonalban, hanem kis, egyenes emelkedő után keskeny, cikcakkos szerpentinúton haladtunk a cél felé. A sofőr lelkesen sietett a csodaváros felé, miközben mi ugyanolyan lelkesen fohászkodtunk, hogy lehetőleg semmi ne jöjjön szembe, mert el sem tudtuk képzelni – pontosabban nem szerettük volna még elképzelni sem –, mi történne akkor, mert a sávnyi út egyik oldalán a sziklák meredeztek, a másikon pedig a még látszatkorláttal sem védett mélység. Nem jött. Fél óra múlva megérkeztünk a Machu Picchuhoz vezető gyalogút bejáratához. Albert Ildikó