A Nazca (más írásmód szerint Nasca) kultúra i. e. 200 és i. sz. 600 (más források szerint i. sz. 1–8. század) között alakult ki és fejlődött a ma is Nazca-völgyben, Peru déli részén. Nevét ma is őrzi egy kis város, amely épp a különleges leletekért lett felkapott. Túl sokat róluk sem tudunk, mert valószínűleg az írásbeliség náluk sem alakult ki és életükről csak annyit tudunk, amit a megtalált, változatos edényeikből, gazdagon díszített szőtteseikből és kevés megmaradt építkezésükből kihámozott a tudomány. Egyik jellegzetességük a hosszított koponya kialakítása volt. Ezt úgy érték el, hogy a csecsemők homlokára párnát, a koponyájuk hátsó részére pedig deszkát helyeztek és úgy kötözték össze. A felfedezett emberi leletek kétharmadánál ilyen torzított fejformát találtak. Eltűnésüket valószínűleg a sivatagosodás okozta, bár igen okosan igyekeztek vizet gyűjteni, tartalékolni és azt oda vezetni, ahol szükség volt rá, hogy életterüket élhetővé tegyék. Hatalmas, hozzávetőlegesen a 3. és 6. század között készített víztárolóikból részben föld alatti, részben mélyre ásott és széles, kikövezett oldalú árkokban vezették a vizet oda, ahol szükség volt rá, hisz növényeket már termesztettek, és lámát, meg tengerimalacot tenyésztettek, melyeknek húsát fogyasztották, illetve a gyapját felhasználták. A föld alatti csatornákhoz kikövezett oldalú koncentrikus körök vezetnek le, melyek közvetlen hozzáférést biztosítottak a vízhez és a kanálisokhoz, ha karbantartásra, tisztításra volt szükség. A völgy lakói még ma is használják ezeket a csatornákat, kutakat és árkokat, egyenes bizonyságként, hogy igen minőségi, időtálló munkát végeztek a nazcák. Együttes nevük puquios és az egyik legjobb állapotban megmaradt ilyen puquios Cantalloc-ban (mások szerint Cantayoc-ban) található. Ezt mi is meglátogattuk, és döbbenten néztük azt a szinte sziszifuszi munkát, amivel ezeket megalkották – elsősorban a kikövezésükre gondolok –, másrészt arra a pontosságra, amivel például a tökéletes lejáratokat elkészítették. Mégis, a Nazca kultúra vagy legalábbis Nazca vidékének legizgalmasabb látnivalója köztudomásúan nem ez, nem is a közelben fellelt inka város (melyről majd később szólok), hanem a titokzatos, máig megfejtetlen rajzai. A Nazca-vonalak – így ismertek a közbeszédben is – valamikor i. e. 500 – i. sz. 500 között készültek és Nazca meg Palpa között a Pampas de Jumana sivatagos fennsíkon találhatók. Ezerkilencszázkilencvennégyben kerültek föl a világörökségek listájára. Ma még pontosan azt sem tudjuk, hogy a Nazca indiánok vagy még az elődeik készítették. Bár a spanyol hódítók a XVI–XVII. században említették, nem tulajdonítottak nekik jelentőséget és sokáig nem foglalkozott velük senki. Igazándiból először 1927-ben vették észre a levegőből perui pilóták úgy, hogy fel is figyeljenek rájuk. Több régészt is emlegetnek a könyvek és a különböző internetes portálok, rendszerint mindegyik mást – a már említett perui régészet atyjától, Julio Tellótól kezdve Paul Kosokig –, hogy foglalkoztak velük, az ellenben, aki az életét tette föl ezek felfedezésére, értelmezésére és megmentésére, a német asztrológus, egyben matematikus és archeológus Maria Reiche volt. Ő volt az is, aki elsőként igyekezett megakadályozni azt, hogy mindenki gyalog és autókkal rohangászhasson a területen, amely igen puha talajú és könnyen nyomot hagy rajta minden. Sikerült is az érdeklődőknek annyi kárt okozni néhány évtized alatt, amennyit az idő vasfoga másfél évezred alatt sem tett. Ez a hatalmas rajzgyűjtemény – geoglifáknak nevezik őket – 450 négyzetkilométeren terül el, és maguk a figurák is igen terjedelmesek: a legnagyobb 370 méter hosszú. A világ legnagyobb grafikai gyűjteménye – hisz így is felfoghatjuk – 70 emberi, állati és mértani alakot ábrázol, amelyek mindegyike egyetlen, önmagát sosem metsző vonalból készült (mint azok a rajzaink, amik olyan nehéz feladat elé állítanak, mikor azt kérik, hogy ne emeljük föl a ceruzát a papírlapról és úgy alkossuk meg őket). Az alakokat természetesen elnevezték, hisz legtöbbjük bár stilizált, de pontosan felismerhető. A legismertebbek a Kolibri – mely gyakori a Nazca kerámiákon is, mert fontos szerepe van a mitológiájukban, ez a madár lévén az összekötő és közvetítő az emberek és az istenek – a Kondorok – között. Természetesen van egy hatalmas Kondor is, meg egy pók, amelynek sajátos rajzolata alapján azonosították a modelljét: az pedig egy olyan pókfajta, amely csak az Amazonas őserdeiben él. Vajon honnan ismerték a nazcák? De találunk majom – ez is szentként tisztelt állat volt –, asztronauta, fa és egyéb többé-kevésbé beazonosítható alakot, amelyeken kívül még körülbelül 10 000 vonal szeli át, látszólag keresztül-kasul az egész területet. A rajzok érdekes módon készültek. Ezen a tájon a talaj eléggé laza és vöröses színű. A munkálkodók úgy „rajzolták” meg a vonalaikat, hogy fölszedték a talaj felső rétegét, így láthatóvá vált alatta a sárgás föld, a kiszedett törmeléket pedig szépen elhelyezték a vonalak mentén kétoldalt. Hatalmas és végtelenül pontos, aprólékos munka kellett ehhez, de úgy látszik, idejük, kedvük és türelmük is volt hozzá. Mert biztosan ők a munkájuk célját is jól ismerték, amit mi, késői rácsodálkozók, bizony csak találgatni tudunk. Mert tényleg fogalmunk sincs, mi célból készítették a mestereik. Sokak szerint hatalmas csillagászati könyv, mások szerint a vízgyűjtésről szóló információkat tárol, de nem kevesen állítják azt is, hogy a földönkívüliek készítették, és van olyan elképzelés is, amely szerint sajátos szimbólumú templom és áldozati hely volt ott egykoron. Az oda vezető út – a Pánamerikai országút – mellett van egy kilátótorony, ahova ingyen föl lehet mászni és a közelben levő három figurát megszemlélni. Ám az igazi élmény repülőből szemrevételezni a rajzokat, meg a gyönyörű tájat, amely körülöleli azokat. Mivel még nem is olyan rég sok baleset történt, mert kiszuperált gépeket használtak és minél többet akartak velük keresni, most szigorú intézkedések vannak. Egyenként lemértek minket, kezünkben lehetőleg csak egy fényképezőgéppel, mert 800 kg volt a felső súlyhatár, ezért egyszerre csak kb. kilenc-tízen ülhettünk föl a gépbe. Nem volt egyszerű vállalkozás, mert bizony a rajzokat onnan a magasból sem könnyű felfedezni, hisz rengeteg eredeti, meg későbbi vonal szántja keresztül kasul a területet. Ezért a pilóta oldalt dőlve – egyszer jobbra, aztán balra, hogy mindkét oldalon láthassuk – a gép szárnya hegyét irányította egy-egy rajzra, miközben kommentálta is azt. Nem volt kellemes érzés, sőt, néha egészen félelmetes és természetesen gyomrot próbáló mozdulatok voltak ezek, de a kíváncsiság, a már-már holdbéli táj és a misztikus rajzok ellensúlyozták testünk tiltakozását. Albert Ildikó