enyhe havazás
Peru, a szivárványos csoda 12. - Mocsika erotika és gasztronómia
Amoche más források szerint mocsika kultúra i. e. 200 és i. sz. 700 között alakult ki az ország északi partvidékén. Írásbeliség nélküli műveltség, mint az indián népek kultúrájának nagyobb része. Pontosabban e népek mindegyike eljutott a szimbólumok megalkotásáig és használatáig, ám valódi írást csak a maják alakítottak ki. E nagy kivétel megfejtése aztán igen hosszú, fáradságos, sokszor mellékutakat is megjárt feladat elé állította a kutatókat, de mára eljutottak oda, hogy szövegeik nagy része lefordíthatóvá vált.
Különös története van a cherokee indiánok írásbeliségének, amely nem ősi ugyan, de végtelenül izgalmas, hisz modern, egyszemélyes írásról van szó. Ez az észak-indián nép sem ismerte az írást, ám egy ma Sequoyah (1767?–1843) néven ismert írástudatlan cseroki ezüstkovácsot elbűvölte az, hogy a fehér emberek papírra vetett jelekkel tudnak kommunikálni. Sequoyah nem tudott angolul, a fehérek jeleit „beszélő falevelek”-nek hívta, de eldöntötte, hogy létrehozza a cseroki nyelv lejegyzésének módját. Kezdetben, 1809 körül, minden cseroki szóra külön jelet próbált megalkotni, de ez reménytelennek bizonyult. Ezután szótagokkal próbálkozott, és nem tudni, hogy milyen hosszú idő után, de valószínűleg legkésőbb 1819-re megalkotta a 86 jelből álló szótagírást a cseroki nyelv számára. Az így kialakított cseroki írás nem tökéletes, mert nem fejezi ki a beszélt nyelv bizonyos hangzásait, illetve a tónusait sem. (Ez utóbbi nyelvnek az a sajátossága, hogy ugyanaz a szó mást és mást jelent aszerint, milyen mély, magas vagy közepes hangon mondják ki.) Ennek ellenére az ábécéje használhatónak bizonyult, és a történet szerint előbb a saját lányát tanította meg rá, majd ketten demonstrálták a törzs vezetőinek ezt a találmányukat, akik végül felismerték és elismerték az írás használhatóságát, és így elkezdődött annak tanítása és gyorsan el is terjedt a cserokik között. Végül 1825-ben a cseroki nemzet hivatalosan is elfogadta Sequoyah találmányát. A korabeli dokumentumok szerint az így kialakult írástudás a cserokik körében sokkal magasabb volt, mint a korabeli fehéreké (Tennessee államról van szó). Elgondolkodtató, nehezen értelmezhető, ha meg helyesen értjük, akkor sokatmondó és sok kérdést felvető adat! Vajon érdeklődőbbek, intelligensebbek – a kíváncsiság az intelligencia egyik attribútuma! –, fogékonyabbak voltak újra a cserokik a fehér lakosoknál vagy a hátrányos helyzetük adta felismerésből fakadt ez az ambíció? Vagy egyszerűen a törzs ősi közösségi létének egyik járulékos hozadéka, hogy a tudást megosztják és elsajátítják, mert ez a fennmaradásuk feltétele? Esetleg az összes együtt? Érdekes adalék lenne a válasz ismerete.
A moche kultúrát, amelynek ismertetését elkezdtem, az írás híján építkezéseik láttán, no meg a gazdag és jellegzetes kerámiájukon keresztül tudjuk elképzelni. Edényeik – így például az ivóedények – általában emberfigurákat ábrázolnak, fogantyújuk kengyelszerű, és számtalan korabeli híres személyiség portréját rögzítették. Az edények készítéséhez öntőformát használtak, kiégették, majd színezték őket. Jellemző az erotikus ábrák készítése, akár használati edényekként, akár kis szobrocskák formájában. Igen pontosan visszaadják a szexuális aktus különböző formáit, amik óhatatlanul eszembe juttatták India híres – erről is híres – dzsainista szentélyeit Kádzsuráhóban, amelyek ellenben jóval később, a 10–12. században születtek. Az erotikus szobroknak egy több szempontból is érdekes gyűjteményét is láttuk a limai Raffael Larco Herrera múzeumban. Ezeket az edényeket maga a műgyűjtő készítette, az általa megismert régi edénymaradványok és rajzok alapján. A teremben magyarázószöveget is kifüggesztettek, amely a Kolumbusz előtti Peru népeinek és művészetének szexuális jeleneteit értelmezi. E szerint az andoki művészetben a szexuális aktus mindig a megtermékenyítést, és rajta keresztül az életet és az élő emberek, nem ritkán állatok világát szimbolizálja, míg a maszturbációt, a fellációt és az anális szexet, azaz a megtermékenyítést nem eredményező aktusokat művelők a holtak világát, illetve a kettő közötti kapcsolatot jelképezik. Ezek az emberi, ritkábban állati alakokat, néha mitologikus lényeket ábrázoló kerámiák valószínűleg áldozati edényekként szolgáltak, a rajtuk átfolyó vagy belőlük kiömlő folyadék az életet szimbolizálja, és szinte lélekkel tölti meg a tárgyakat, így fejezve ki áldozati jelentőségét.
Érdekes vagy mára már nem is annyira érdekes módon a Larco múzeumnak ezt a kisebb, különálló részét csak úgy magánszorgalomból néztük meg, mert tulajdonképpen más céllal látogattuk meg az épületet. Az eredeti célunk, amiért odamentünk, az ebédelés volt. Mára ennyire elterjedtté vált az a szokás, hogy a kultúrát és a gasztronómiát összehozzák – nem is tudom pontosan, melyikük javára? Ne feledjük – bár én igenis hajlamos vagyok elfelejteni, szinte meg nem történtté oldani a lelkemben – azt, hogy már eredetileg is a művészet valahogy mindig étkezéshez kötődött: a zene szórakoztatta a közönséget, a festményeket az ebédlőbe akasztották föl vagy legalábbis a meghívott vendégseregnek mutatták meg, a költők ugyancsak ilyen körülmények között olvasták föl műveiket, illetve a színészek és mutatványosok ugyanitt játszották el jeleneteiket. Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ezek a különleges tevékenységek és művelőik önálló életet élhessenek, átköltözve a hangverseny- és kiállítótermekbe, a színházakba és a könyvekbe. Miután így a megérdemelt piedesztálra emeltük az emberi alkotást, korunk proletár reneszánsza – Hankiss rendkívül kifejező megfogalmazása szerint – újra próbálja legalább bizonyos értelemben eladhatóvá, a tömegek számára is szinte észrevétlenül fogyaszthatóvá tenni őket. Ennek egyik eredménye ez a művészet szentélyeit gasztronómiai lehetőségekkel összeboronáló elképzelés, azaz a múzeumokban működtetett néha egyszerű, hétköznapi, máskor nagyon elegáns, már-már exkluzív vendéglő. Első alkalommal Koppenhága közelében a Louisiana Múzeumban próbáltam ki ezt a rendszert – ott gyönyörű tengerparti panoráma, nyári kert, cukrászda és játszótér, illetve terem is volt a gyermekek részére, és evés, ivás, játszadozás közben Moore, Giacometti, Miró és hasonlók alkotásaiban lehetett gyönyörködni, hogy csak a legismertebbeket említsem. Persze, aki kedvet kapott, az utána egy rendkívül gazdag modern gyűjteményt csodálhatott meg. A mocsika erotikus művészet egy európai szemmel is igen elegáns vendéglővel társult.
Albert Ildikó
Különös története van a cherokee indiánok írásbeliségének, amely nem ősi ugyan, de végtelenül izgalmas, hisz modern, egyszemélyes írásról van szó. Ez az észak-indián nép sem ismerte az írást, ám egy ma Sequoyah (1767?–1843) néven ismert írástudatlan cseroki ezüstkovácsot elbűvölte az, hogy a fehér emberek papírra vetett jelekkel tudnak kommunikálni. Sequoyah nem tudott angolul, a fehérek jeleit „beszélő falevelek”-nek hívta, de eldöntötte, hogy létrehozza a cseroki nyelv lejegyzésének módját. Kezdetben, 1809 körül, minden cseroki szóra külön jelet próbált megalkotni, de ez reménytelennek bizonyult. Ezután szótagokkal próbálkozott, és nem tudni, hogy milyen hosszú idő után, de valószínűleg legkésőbb 1819-re megalkotta a 86 jelből álló szótagírást a cseroki nyelv számára. Az így kialakított cseroki írás nem tökéletes, mert nem fejezi ki a beszélt nyelv bizonyos hangzásait, illetve a tónusait sem. (Ez utóbbi nyelvnek az a sajátossága, hogy ugyanaz a szó mást és mást jelent aszerint, milyen mély, magas vagy közepes hangon mondják ki.) Ennek ellenére az ábécéje használhatónak bizonyult, és a történet szerint előbb a saját lányát tanította meg rá, majd ketten demonstrálták a törzs vezetőinek ezt a találmányukat, akik végül felismerték és elismerték az írás használhatóságát, és így elkezdődött annak tanítása és gyorsan el is terjedt a cserokik között. Végül 1825-ben a cseroki nemzet hivatalosan is elfogadta Sequoyah találmányát. A korabeli dokumentumok szerint az így kialakult írástudás a cserokik körében sokkal magasabb volt, mint a korabeli fehéreké (Tennessee államról van szó). Elgondolkodtató, nehezen értelmezhető, ha meg helyesen értjük, akkor sokatmondó és sok kérdést felvető adat! Vajon érdeklődőbbek, intelligensebbek – a kíváncsiság az intelligencia egyik attribútuma! –, fogékonyabbak voltak újra a cserokik a fehér lakosoknál vagy a hátrányos helyzetük adta felismerésből fakadt ez az ambíció? Vagy egyszerűen a törzs ősi közösségi létének egyik járulékos hozadéka, hogy a tudást megosztják és elsajátítják, mert ez a fennmaradásuk feltétele? Esetleg az összes együtt? Érdekes adalék lenne a válasz ismerete.
A moche kultúrát, amelynek ismertetését elkezdtem, az írás híján építkezéseik láttán, no meg a gazdag és jellegzetes kerámiájukon keresztül tudjuk elképzelni. Edényeik – így például az ivóedények – általában emberfigurákat ábrázolnak, fogantyújuk kengyelszerű, és számtalan korabeli híres személyiség portréját rögzítették. Az edények készítéséhez öntőformát használtak, kiégették, majd színezték őket. Jellemző az erotikus ábrák készítése, akár használati edényekként, akár kis szobrocskák formájában. Igen pontosan visszaadják a szexuális aktus különböző formáit, amik óhatatlanul eszembe juttatták India híres – erről is híres – dzsainista szentélyeit Kádzsuráhóban, amelyek ellenben jóval később, a 10–12. században születtek. Az erotikus szobroknak egy több szempontból is érdekes gyűjteményét is láttuk a limai Raffael Larco Herrera múzeumban. Ezeket az edényeket maga a műgyűjtő készítette, az általa megismert régi edénymaradványok és rajzok alapján. A teremben magyarázószöveget is kifüggesztettek, amely a Kolumbusz előtti Peru népeinek és művészetének szexuális jeleneteit értelmezi. E szerint az andoki művészetben a szexuális aktus mindig a megtermékenyítést, és rajta keresztül az életet és az élő emberek, nem ritkán állatok világát szimbolizálja, míg a maszturbációt, a fellációt és az anális szexet, azaz a megtermékenyítést nem eredményező aktusokat művelők a holtak világát, illetve a kettő közötti kapcsolatot jelképezik. Ezek az emberi, ritkábban állati alakokat, néha mitologikus lényeket ábrázoló kerámiák valószínűleg áldozati edényekként szolgáltak, a rajtuk átfolyó vagy belőlük kiömlő folyadék az életet szimbolizálja, és szinte lélekkel tölti meg a tárgyakat, így fejezve ki áldozati jelentőségét.
Érdekes vagy mára már nem is annyira érdekes módon a Larco múzeumnak ezt a kisebb, különálló részét csak úgy magánszorgalomból néztük meg, mert tulajdonképpen más céllal látogattuk meg az épületet. Az eredeti célunk, amiért odamentünk, az ebédelés volt. Mára ennyire elterjedtté vált az a szokás, hogy a kultúrát és a gasztronómiát összehozzák – nem is tudom pontosan, melyikük javára? Ne feledjük – bár én igenis hajlamos vagyok elfelejteni, szinte meg nem történtté oldani a lelkemben – azt, hogy már eredetileg is a művészet valahogy mindig étkezéshez kötődött: a zene szórakoztatta a közönséget, a festményeket az ebédlőbe akasztották föl vagy legalábbis a meghívott vendégseregnek mutatták meg, a költők ugyancsak ilyen körülmények között olvasták föl műveiket, illetve a színészek és mutatványosok ugyanitt játszották el jeleneteiket. Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ezek a különleges tevékenységek és művelőik önálló életet élhessenek, átköltözve a hangverseny- és kiállítótermekbe, a színházakba és a könyvekbe. Miután így a megérdemelt piedesztálra emeltük az emberi alkotást, korunk proletár reneszánsza – Hankiss rendkívül kifejező megfogalmazása szerint – újra próbálja legalább bizonyos értelemben eladhatóvá, a tömegek számára is szinte észrevétlenül fogyaszthatóvá tenni őket. Ennek egyik eredménye ez a művészet szentélyeit gasztronómiai lehetőségekkel összeboronáló elképzelés, azaz a múzeumokban működtetett néha egyszerű, hétköznapi, máskor nagyon elegáns, már-már exkluzív vendéglő. Első alkalommal Koppenhága közelében a Louisiana Múzeumban próbáltam ki ezt a rendszert – ott gyönyörű tengerparti panoráma, nyári kert, cukrászda és játszótér, illetve terem is volt a gyermekek részére, és evés, ivás, játszadozás közben Moore, Giacometti, Miró és hasonlók alkotásaiban lehetett gyönyörködni, hogy csak a legismertebbeket említsem. Persze, aki kedvet kapott, az utána egy rendkívül gazdag modern gyűjteményt csodálhatott meg. A mocsika erotikus művészet egy európai szemmel is igen elegáns vendéglővel társult.
Albert Ildikó
.jpg)
