borús égbolt
Példa
A köztéri szobrok többsége országgyarapító királyoknak, győztes hadvezéreknek állít emléket, kevés az a munka, amely az irodalmi, művészeti élet nagyjainak személyét, cselekedeteit örökíti meg. De nemcsak a szobrokkal van ez így, hanem általában az emlékhelyekkel, de akár az utcanevekkel is. Éppen ezért jóleső érzés tudomásul venni, ha egy kulturális személyiségnek állítanak emléket akár szoborállítással, emléktáblával vagy netán utcanévadással.
A történelmi személyiségek megítélése koronként változik, ezért a bronzból, márványból vagy kőből – azaz az örökkévalóság ígéretét magában hordozó, nemes anyagból – készült művek esnek elsőként a nagyobb ideológiai fordulatok áldozatául. S nemcsak koronként, hanem kultúránként, közösségenként is változhat ez a megítélés, ugyanis az Ismeretlen Katona a győztesnek a felszabadítót, a vesztes félnek viszont a leigázót testesíti meg, ellenszenvet szítva a közösségek között.
A kulturális élet jelesei – hacsak nevüket és életművüket nem tűzték zászlójukra különböző ideológiai irányzatok – nagyobb eséllyel számíthatnak a különböző közösségek általi elfogadásra.
Ennek nagyon szép példájával találkozhattam a minap Déván. Abban a városban, ahol nemrégiben emlékoszlopot állítottak Barcsay Ákos fejedelemnek, de az alkotás csak nagyon rövid ideig állhatott, mert a román politikai elit nem érezte magáénak, s minden jogi és adminisztratív lehetőséget megragadott ahhoz, hogy az emlékoszlopot eltüntesse. S most jön a pozitív példa: Mátyás József festőművészre utaló emlékek után kutattam. A helyi magyar újságírókollégák és önkormányzati tisztségviselők készségesen összehoztak a Romániai Képzőművészek Szövetsége dévai fiókjának vezetőivel. A művészek a történelmi városrész főutcáján található hajdani bérházba hívtak meg: a lakásokat műtermekké alakították át. S a műteremház, az egész épület Mátyás József nevét viseli. A nevet ők maguk adták, tiszteletből a nagyszerű művész és művészpedagógus iránt, aki többségüket elindította a műteremtés útján, a helyi művészeti középiskolában alapozva meg tudásukat. Torino Bocaniciu, a szervezet vezetője – akit festőként, szobrászként, keramikusként, fotóművészként és díszlettervezőként egyaránt számon tartanak szakmai körökben – azt is elmondta, a szövetség gondozásában lévő másik műteremház Mircea Bâtcă grafikusművész nevét viseli, s szándékukban áll javasolni a városi önkormányzatnak, hogy nevezzenek el utcát mindkét jeles dévai művészről, Mátyás József festőről és Mircea Bâtcă grafikusról egyaránt.
Nem tudom, sikerrel jár-e majd kezdeményezésük – bár drukkolok nekik, hogy érveik győzzék le a politikusok vagy pártok által delegált döntéshozók ellenérzéseit! –, de a műteremházak névadása és az utcanévadási kezdeményezés azt bizonyítja, hogy az alkotó emberek közösségformáló, közösségeket integráló szerepet is betöltenek. És a csíkszentmártoni születésű, de életművét Petrozsényben – a helyi művésztelep létrehozásával –, majd Déván a művészeti oktatás meghonosításához és kiteljesítéséhez való hozzájárulásával példaképpé válhat egy olyan városban is, amelyben a magyarság jelenléte inkább a múlthoz köthető, számaránya majdhogynem elenyésző.
Rögtön idekívánkozik a kérdés: mikor és hol állítunk méltó emléket nagy művészeinknek, mint Nagy István, Márton Ferenc, Köllő Miklós, Siklódy Lőrinc – hogy csak párat említsünk közülük. Némelyikük nevét iskola viseli, de vajmi kevés köztéri alkotás, ne adj” isten: galéria őrzi emléküket.
Kövessük a dévai példát! Szoborba öntött alakjuk jobban átvészelik majd a történelem viharait, mint a történelmi személyiségeké.
Sarány István
