erős felhőzet
szórványos felhőzet
Párizs és a bizsergető gondolatok 7. - Bois-beli beszélgetések
Beszélgetéseink legizgalmasabb két színhelye a Bois de Boulogne és a Montmartre volt. Más-más okból. Mint ahogyan más-más barátnőmmel jártam bennük.
Olvasmányokban találkoztam gyakran a Bois-val, hisz ott kocsikáztak egykoron a régiek. Régóta vágytam belekóstolni hangulatába, annak ellenére, hogy figyelmeztettek, már nem az, ami egykoron volt. A gyakori figyelmeztetések különben rendszerint a két évtizede kitelepült barátnőmtől származnak. Ő az, aki sokkal kevesebb lelkesedéssel szemléli a párizsi történéseket, pontosabban sokkal másabb aspektusaiért lelkesedik, mint jómagam, vagy a csak ideig-óráig, a férje munkahelyi kötelezettségei következtében ott élő barátnőm. Mint ahogy az utóbbiban sokkal erősebb a vágy arra is, hogy alaposan megismerje az országot. Persze, lehet, hogy eleve a különböző személyiségük magyarázza az eltérő hozzáállást, bár a konkrétumok, hogy melyikük milyen minőségben él ebben az országban és országból, szerintem egyáltalán nem elhanyagolandó: rányomja bélyegét az eredeti, az országgal való ismerkedéskor már létező személyiségre. A kenyérkereső, a Párizst megélhetési szempontok alapján (is) látó, sokkal inkább a mában él, talán nemcsak a megélhetésért, hanem mert más az értékrendje is: a modern művészetek vonzzák, színházrendezőként, de drámapedagógusként is sokkal inkább az aktuális, az épp divatos irányzatok kötik le figyelmét, hisz muszáj topon lenni, mert megélni csak így lehet. A klasszikus irányt inkább csak az választhatja és az vallhatja magáénak, aki már elég sok mindent letett az asztalra, illetve eléggé erős, független egyéniség ahhoz, hogy képes legyen, és merjen is szembe menni a trendivel és közben eredményeket érjen el, sőt sikeres legyen.
Ma a Bois az a hely, ahol sétálni, néhol benne piknikezni lehet, és ezt-azt, nem túl sokat, de egy-két épületet látogatni lehet és érdemes. A legizgalmasabb része azonban inkább az, hogy itt lehet biztosan minden kategóriájú prostituáltakkal találkozni. Az ún. ősi szakmát – amely a köztudattal ellentétben nem ősibb sok másiknál – űző lányok talán Párizs ezen részén találhatók a legnagyobb számban és viszonylag állandóan. Az ilyen szempontból ismertebb hely, a montmartre-i La Pigalle utca ma már kevésbé tűnik forgalmasnak, mint egykoron. Tény, hogy első alkalommal – első párizsi utam alkalmával és életemben első alkalommal – ott találkoztam velük: csendesek és inkább kedvetlenek, mint provokatívak voltak, meg bizony eléggé csúnyák. Nem csak túlfestettek, de elhízottak és elhasználtak voltak – a szó minden értelmében. Egy olyat sem láttam közöttük – persze attól még lehettek, sőt biztosan voltak is –, mint amilyenek a filmvásznon szoktak megjelenni: távolról sem emlékeztettek a kifutók szexbombáira. Mint ahogyan a mára imitt-amott, szerényebb formában nálunk is megjelenő szexshopot is ott vehettem szemügyre először. Addig valahogyan másképp képzeltem azt el. Illetve lehet, valójában sehogyan sem képzeltem, hisz eleddig nem igazán gondoltam rájuk, de amikor szembekerültem eggyel, majd többel, csodálkozva fedeztem fel, hogy valami másra voltam felkészülve, hisz a kirakatok egyszerűen az ízléstelen női fehérnemű (ez lenne a kihívó?!), rendőri és kínzó eszközök – mint bilincs és korbács –, műpénisz meg videotár és pornómagazinok furcsa keveréke volt. Mindez valószínűleg igen izgatóan hat némelyekre, de az én fantáziámat nem mozgatta meg.
Az idei bois-beli élményem a prostitúció modern és mégis régi arcát mutatta meg. A lányok, legtöbbjük fekete vagy félvér, itt és most sem voltak szépek vagy nagyon csinosak, túl ízlésesek sem, ám többségük nem az úton állt, hanem furgonszerű autók vezetőkabinjában üldögéltek kettesével, hármasával és jókedvűen beszélgettek. A pénzért szexet kívánó férfiak pedig megálltak, alkudoztak, aztán eltűntek valamelyikükkel a furgonban. Mivel a kíváncsiságomat ki kellett elégítenem, mellettük sétáltam el. Mikor látták, hogy mosolyogva szemlélem őket és nem fényképezek (bár a kamera a kezemben volt és messziről kattintottam vele néhányat), maguk is jókedvűen néztek vissza, sőt olyan is akadt, aki kedvesen kiintegetett nekem. Én meg természetesen vissza. A liberális egyenlőség és egyformaság nevében. Vagy mégsem?
Albert Ildikó
