Párizs és a bizsergető gondolatok 21. - Diadalív keretezi az óriáskereket
Ezeket a sorokat az amszterdami repülőtéren írom.
Reggel fél hétkor indultam Budapestről a KLM járatával. Háromnegyed kilenckor leszálltunk a holland fővárosban – miközben megcsodáltam a vidék különben sem mindennapi látványát, amely ezúttal onnan fentről különleges mértani elrendezéseket mutatott. Hosszú zöld, téglalap alakú, legtöbbször párhuzamos, néhol ellenben sugár alakban szétszaladó öntözőcsatornák elválasztotta parcellák katonás rendje sorakozott alattunk, a szárazföldnek tenger nyaldosta a szélét, néhol hatalmas kanyart leíró, vékony, föld-félkörök szegélyezték. A láthatáron az óceán találkozott az éggel, és a panorámát néhol finom felhőpamacsok díszítették szétszórva a táj felett.
A hatalmas, mégis csendes, nyugodt repülőtéren szinte 4 órát kell várakoznunk a csatlakozásra, szintén a KLM társaság gépére, mely majd Peru fővárosába szállít. Otthon sokféle készülődés előzte meg az utamat, hisz tegnapelőtt könyvbemutatóm volt Dunaszerdahelyen (Szlovákia), tegnap meg Komáromot mutatta meg s készített ott velem interjút a magyar nyelvű női magazin riportere, különben író, de azelőtt Budapesten volt még baráti találkozás és színház, és mindegyikhez nemcsak az agyat meg a lelket, de a ruhatáramat is illeszteni kell. Valahogy a munkám is összegyűlt, talán több volt, mint máskor. Mindez megakadályozott abban, hogy megírjam előre a Párizs ihlette gondolataim soros részeit, ezért kénytelen vagyok kihasználni minden üres pillanatot ahhoz, hogy vállalásomat teljesíthessem. Most tehát Amszterdam repülőterén emlékezem arra, hogy a La Défense negyedben először estefelé jártunk, a vendéglátómmal együtt. Arról beszélgettünk, milyen régóta kívánom megismerni ezt a képeken rengeteget látott és méltán híres városrészt. Kiderült, édesanyjának ez tetszett leginkább Párizsból. Elgondolkodtató választás. És valahol összecseng a kiadómmal folytatott vitámmal és persze mindenféle tudományos kutatással is, ami a jelentésről és jelentéshordozókról, az elvárásokról, a befogadóról és befogadásról, a pszichés „szemüvegekről” szól. Ez utóbbi persze nem tudományos, de annál többet mondó megfogalmazása az emberi lélek, benne az érzékelés és érzelmek szelektív voltának, illetve annak az igazságnak, amely szerint minden – hely, épület, mű, de ember, helyzet, érzelem és gesztus is! – annyit és azt ad(hat), amennyi és ami a befogadójában van! Ezért lehet (és most újra a láthatatlan, de jelen lévő kritikusommal vitázom) egyeseknek teljesen egyforma London, Párizs vagy Róma, és a különbözőség csak az egzotikumnál kezdődik, míg másoknak nagyon sokat mondhat egy először megpillantott, ám jellegzetes, szimbólumokat, emlékeket és ki tudja még mi mindent hordozó utca minden szeglete.
Akkor, párizsi tartózkodásom harmadik estéjén, még épp megpillanthattam nappali világosságban a különleges negyedet, aztán ahogy körbejártuk és nézelődtünk, szürkülödött, a lenyugvó nap utolsó sugarai végigzongoráztak az üvegfalakon, lassan kigyúltak a fények, a panoráma pedig megváltozott. A néhol szikár, máshol furcsa görbületekben kígyózó mértani alakzatú épületek, a kemény és hideg anyagok egyszerre valami különös ragyogást kaptak, és a tükröződő formák, a finoman halványodó élek, az erőteljes sötét színek és az élénk csillogás ellentéte éterivé oldotta a tér hangulatát.
Gyalog indultunk el lefele, hogy így vegyük birtokunkba Párizs tengelyét, miközben üveg- és márvány épületek, mozaikok, színes virágok, faragott kőpárkányok és padok, szobrok és bütykössé nyesett fiatal platánok között vitt az utunk. Sosem hittem volna – és persze sosem gondolkoztam addig rajta –, hogy a La Défense-tól nyílegyenesen halad az út a Louvre-ig, és szép időben – márpedig akkor épp szép időnk volt! – egyszerre láthatók a kivételes út csomópontjai: a Diadalív – nyolc sugárút metszésén –, amely keretbe foglalja a Place de la Concorde-on álló, este színesen kivilágított Óriáskereket. A régi és új, a klasszikus és korszerű, a súlyos jelentést hordozó és a szórakozás megnyilatkozásának hihetetlenül hatásos látványa tárult elénk.
Albert Ildikó