borús égbolt
enyhe havazás
enyhe eső
Párizs és a bizsergető gondolatok 13. - A paradicsomi lét keresése
A Montmartre-i temetőben Léo Délibes és Edgar Degas sírjánál is megálltam. Előbbit nem ismerem különösebben, ám a Coppélia című balett egyik könnyed, szinte trillázva nevető dallama gyerekkorom óta végigkísér, mint Degas ismétlődő, de megunhatatlanul kecses és mozdulataikban színes balerinái is.
Persze sok más ismert névvel is találkoztam a fejfákon, kriptákon vagy magukon a sírokon, nevekkel, melyek, ha mást nem is, de valamiféle tudást megmozgattak bennem, anélkül, hogy most mondanivalóm lenne róluk, mert a fontos találkozásom a szinte véletlenül felfedezett, a „neurózisok Napóleonjaként” is emlegetett Jean-Martin Charcot síremlékével történt. Charcot nemcsak a modern neurológia megalapítója volt, s mint ilyen, elsőnek írta le a sclerosis multiplexet, hanem rendkívüli nagy hatást gyakorolt a pszichiátria és a pszichológia fejlődésére is. Teremtő és úttörő orvos volt, aki alapvető eredményeket mutatott fel a hisztéria és a hipnózis tanulmányozásában, és ha jól tudom, ő alkalmazta elsőként a rajzot mint diagnosztikai eszközt. Számomra nem elhanyagolandó az sem, hogy Freud is nála tanult. A Salpêtrière kórházban – Európa egyik legnagyobb, 1656-tól működő egyetemi klinikáján – praktizált és adott elő 33 éven keresztül.
Természetesen a kórházat is megnéztem – a kórházat, amely szinte város a városban, parkokkal, saját templommal, udvarokkal, utakkal, várhoz méltó bejárattal, impozáns vastag falakkal, előtte a pszichiátria és a pszichológia atyjaként számon tartott Philippe Pinel (1745–1826) szobrával – a kérdésben szintén érdekelt pszichológus vendéglátómmal együtt. A kötelező beszélgetésünk akkor kellően stílusosan főként szakmáról szólt, annak sokadszorra megtapasztalt tanulságával, mely a szakmai kultúra elengedhetetlen voltát, illetve annak gyakori hiányát emelte ki. Arról, hogy egy tudomány különböző ágai is szinte új tudományként jelenhetnek meg, legalábbis ami a felfedezéseiket, a konkrét megjelenéseiket és gyakorlati hozadékaikat illet. Meg arról is, milyen kevéssé ismert a valóságban az általunk művelt tudomány, miközben látványos, de annál közvetlenebb valóságként rendszeresen szembesülünk azzal a kényelmetlen, engem gyakran kellemetlenül érintő jelenséggel, hogy a lélektanhoz, hite szerint, mindenki ért. Mindig zavart ez az attitűd, de mostanában már egyenesen elviselhetetlennek tartom. És fölháborít. Különösen olyankor, amikor ki is oktatnak belőle. Örök nagy pszichológiai igazságokat vágnak a fejemhez, mint olyanokat, amikről nekem tudni kellene. Amelyek néha lehet, hogy igazak, és olyankor az háborít föl, hogy feltételezik rólam, hogy nem ismerem őket. Leggyakrabban azonban légből kapottak, megalapozatlanok, előadójuk saját gyártmányai, mégis úgy kéri őket számon rajtam, mint fellebbezhetetlen axiómákat, és ha tiltakozom vagy ellentmondok, esetleg megvétózom őket, akkor többé-kevésbé rejtetten felkészületlennek, esetleg rosszindulatúnak, kevéssé segítőkésznek nyilvánít. Engem, az állandóan tanuló és a tudását lelkesen megosztó szakembert. Ha ezt ráadásul egy hozzám valamennyire közelálló teszi, akkor teljesen ki tud borítani. Mint az is, ha a mindennapokban, a magánkapcsolataimban pszichológusként kezelnek, és azt várják el tőlem, hogy aszerint viselkedjem mindig, minden körülmények között. Azaz teljes figyelemmel, érdeklődéssel és kritikátlanul csüggjek a másikon, fogadjam el olyannak, amilyen, sőt, ha lehet, szeressem is! Mert valójában ezt az élményt adja a pszichoterápiás helyzet – kissé hasonlóan ahhoz az állapothoz, amilyent valamikor édesanyánk hasában tapasztaltunk meg és ahová sokan gyakran visszavágynak. Igen, valahol a lelkünk mélyén mindannyian keressük azt a paradicsomi létet, amelyet őrzünk a zsigereinkben, a karjainkban, az álmainkban, és amelyet csak nagyon ritkán, talán a szerelem kezdeti, ideális és idealizált ritka pillanataiban élünk meg újra ideig-óráig, hogy ébredéskor még józanabban és fájón ismerjük fel veszteségünkben a valót.
Albert Ildikó
