Párizs és a bizsergető gondolatok 10. - A „naponta látni” mércéje
A Place du Tertre persze így is, kissé megváltozva is hangulatos és szívemnek kedves volt. Ráadásul, a barátnőmmel járva ott – ezelőtt másfél évtizeddel a férjemmel kettesben mászkáltunk arra – élménydúsabb, mert információkban és eszmék cserélésében sokkal gazdagabb volt. Megtudtam, ami eddig eszembe sem jutott, hogy ma odakerülni a térre, a „carré aux artistes” négyszögének arra a fejenként egy négyzetméternyi felületére, amennyit egy-egy művész elfoglalhat állványostól, festékestől, vásznastól, mindenestől, legalább három év türelmi időt igényel. Nemcsak azért, mert hosszú jóváhagyási procedúra eredménye az engedély megszerzése, hanem – talán hallgatólagosan, de nyílt titokként – inkább azért, mert valamiféle maratoni íze és jellege is van az egésznek: inkább a kitartást, mintsem a tehetséget értékelik és tartják elsődleges szempontnak a jóváhagyás megadásánál. A látottak alapján mindenképp hajlamos vagyok elhinni, hogy nem a képességek alapján kerültek oda az ott festegetők, hacsak nem arról van szó, hogy az igazán jó alkotók mind saját műtermükben dolgoznak, és nem óhajtják közszemlére tenni az alkotás folyamatát. Mert a gyönyörködésen és kíváncsiságon kívül kifejezetten vásárlási szándékkal (is) mentem oda – szerettem volna ezúttal pótolni a sokéves és megbánt hiányt, és egy igazi, szép párizsi alkotással térni haza ezúttal. Nem jött össze. Az alkotások nagy része átlagos, inkább rutint, mintsem egyéniséget tükröző, egyszerű, jellegtelen kép volt. A többi még ennél is gyengébb. Azt sajnos sosem fogom megtudni, hogy az oda nem kerülők között lett volna-e olyan, akinek alkotását szívesen nézném itthon mindennap? Mert ugye, ez a legfőbb választási szempontom, pontosabban ez igazolja, ha jól választottam: a falra kerülő festmény, akvarell, pasztell, kisplasztika vagy a polcra kerülő szobor, lézerrel kristályba dolgozott kép sokadszori rápillantáskor is ugyanazt az élményt és örömöt nyújtja, mint első alkalommal.
A Montmartre legkedveltebb tere persze egyéb csemegékkel is szolgált. Őrzi az 1793-tól működő vendéglő, a Mère Catherine eredeti épületét és nagyjából a hangulatát, a patináját is. Felfedezhető az 1133-ban épült St. Pierre (azaz Szent Péter) apátsági templom – amelynek ugye az akasztófája itt állt a téren! – megmaradt és restaurált része, a modern művészetet propagáló művészeti galéria, és attól 50 méterre a kis utcácskában Dalí szobrait és grafikáit bemutató kiállítás.
Innen már látszott a Sacré Coeur összetéveszthetetlen, mert kissé stílustalan, nekem enyhén görögkeleti küllemet idéző, fehér márvány épülete. Még egy múlt század eleji hangulatot idéző, virágot és képeslapokat áruló harmonikázó ifjú hölgyet kellett megcsodálnunk, míg a lábához érjünk és letekintsünk onnan a mi lábunk elé terülő Párizsra. Impozáns látvány, de meg sem közelíti azt, illetve azokat, amelyek az Eiffel-torony legtetejéről élvezhetők. Be kell vallanom, nem is foglalkoztunk túl sokat vele, ezúttal a templomba sem tértünk be, mert épp az alkotás lényegéről és az értékítéletről vitáztunk. A nagy kérdés, ahonnan indultunk, és amit igyekeztünk körbejárni, az volt, hogy vajon lehet-e egyenlőségjelet tenni egy profi csapattal és egy lelkes amatőrökkel, esetleg gyerekekkel, drámapedagógiai gyakorlatként, integrációs céllal végzett rendezői munka végeredménye közé? Lehet-e ugyanannyit hozzáadni a világhoz újdonságban, művészi – nem eszmei vagy szociális! – értékben ennyire különböző felkészültségű emberekkel és bár azonos típusú, de szerintem lényegében mégis eltérő céllal végzett munkával. A barátnőm ezt az utóbbi megkülönböztetést nem fogadta el. Eléggé hevesen, de természetesen racionálisan érvelve beszélgettünk. Többek között ezért is szerettem annyira a hosszúra nyúló sétáló eszmecseréinket mindkét barátnőmmel. Mindig képesek voltunk vagy közös nevezőre jutni, vagy elfogadni, hogy egy helyzetet különböző módon értékelünk, bizonyos fogalmakat másként értünk vagy folyamatokat ellentétes álláspontról szemlélünk. Azt hiszem, ez a legtöbb, amit emberi kommunikációban részt vevő felek adhatnak és elérhetnek.
Albert Ildikó