kevés felhő
szórványos felhőzet
erős felhőzet
Párizs és a bizsergető gondolatok 1. - Szép ámulások szent városa
Ezeket a sorokat még Párizsban kezdtem el írni, anélkül, hogy a szép ámulások szent városáról szándékoztam volna hírt adni. Valamiféle számadásnak éreztem szükségét, és az utóbbi hónapok élményeinek megszervezését, rendszerezését szerettem volna elkezdeni. Mert kezdtek összezavarodni lelkemben a dolgok. Megtapasztaltam azt az állapotot, amit egy állítólag – állítólag, mert csak netes, ellenőrizhetetlen, forrást meg nem jelölő oldalakon találkoztam vele! – indián közmondás úgy fogalmaz, hogy néha meg kell állnunk, hogy utolérhessen a lelkünk. A megállást ezúttal az írás jelentette, mert közben, párhuzamosan vele éltem a világot minden pillanatban magába szippantó, lelkes világjáró életét.
Párizs-imádatomról már többször írtam, beszélgetésekben is rendszeresen emlegetem, mint ahogyan Párizst mindenki előhozza, ha látta azért, ha nem, akkor meg azért. És mindenki ír is róla. Mindent leírtak róla – tudom. De miről nem írtak le már mindent? Néha szavak kimondása közben áll meg a szám, s bár a hallgató azt hiszi, a mondanivalóm finomítása, a megfelelő kifejezések keresése akasztott meg, én közben a döbbenetem próbálom legyőzni, a kimondott vagy csak arra szánt szót ízlelgetve gondolatban, félbe maradt szájmozdulattal is kísérve, ellenőrizve fontosságát, valódi súlyát, mert úgy érzem, elcsépelt, megkopott a kifejezés, s talán valami mást kellene kitalálnom helyette. Aztán legtöbbször marad a megkezdett, az eleve elgondolt szó, néha kételyekkel, újabb gyötrődéssel tetézve a régit, mert irtózom a megunt kifejezésektől. Meg a megunt, lejárt és lejáratott érzelmektől, emberektől, helyzetektől.
Merhetek ezek után Párizsról írni? Egyáltalán, merhetünk-e még bármiről írni, mikor lassan mindenki ír, jól-rosszul, ám annál szorgalmasabban. És megállíthatatlanul. Talán mert az írás megmarad – lásd a verba volant, scripta manent régi igazát –, és mi szeretnénk nyomot hagyni magunk után. Vagy mert ez tűnik a legkönnyebben elérhető művészi – leggyakrabban csak annak szánt – megnyilatkozásnak, szoros versenyben a festészettel, amelynek művelő hívei szintén megszámlálhatatlanok. Meg azért is, mert a papír mindent elbír. Tényleg. Esetleg azért, mert ha nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek, ahogyan azt Karinthytól, örök hálával, megtanultuk. Persze létezik az íráskényszernek más magyarázata is. Épp ez a kényszer, amelynek eredetét oly nehéz megragadni, de attól még van, és talán eleve feltételezi a mondandó, az újdonság jelenlétét vagy legalább annak az illúzióját a lélekben. Azt az állapotot, amely megfogalmazásra, továbbadásra vár és érdemes arra. Mindez ott kavargott a lelkemben, amikor lepötyögtem az első szavakat a kis táblagépemhez csatolt billentyűkön. Mint ahogyan az is, hogy Párizs csak ürügy. Sőt: lehet, csak azért bukkan majd elő, mert ott kezdtem el bevárni a lelkem, mert ő váltotta ki csodálkozásomat, és ébresztett rá arra, hogy még az én sokat dicsért, szinte végtelennek tartott befogadóképességemnek is vannak határai. A határok feszegetésének pedig mindig érdekes, szintén határokat feszegető, képességeket próbáló, meglepő kérdéseket felvető, újabb, különös élményeket hozó következményei vannak.
A történethez hozzátartozik az is, hogy kéthetes párizsi utam életem rendhagyó történésekben tobzódó négy hónapjának a betetőzése volt. Események, amelyekről természetesen írni fogok az elkövetkezőkben.
Ezek után nem csoda, hogy hazatérésem után a visszaalkalmazkodásom eddig még sosem tapasztalt nehézségek közepette ment végbe. Illetve tart mai napig, e sorok írása közben is, megszakítva újabb, részben előre tudott, részben váratlan fordulatok újfent befogadásra váró eseményeivel.
Mert minden az apró írásaimmal kezdődött. Ha azok nincsenek, ha a véleményem a világról, magamról és másokról nem egy közösségi portálon kiáltom világgá először, talán ma nem írok sem Párizsról, sem lelkünk határairól, sem a mindennapi társas szenvedéseinkről, de az emberek színéről, vándorlásáról, meg sok egyébről sem, hiába jut mindez eszembe szinte naponta, bizsergetve gondolataimat, hogy ennyi tapasztalatot, ebben a korban ne hagyjak elkallódni.
Bármennyire furcsának tűnhet, tény, hogy a Facebook, az első szépírói megnyilatkozásaim, a Szókratész védőbeszéde, meg Párizs és a kínlódó itthonlétem között szerves összefüggés van. Mint ahogyan a történelem sem kis mértékben befolyásolta azt, hogy az utazásaimról írni kezdtem. Ilyen könnyű – ha akarjuk, vagy ha odafigyelünk – hatalmas összefüggéseket, szellős perspektívákat találni a leghétköznapibb történésekben, meg a magyarázataikban is.
Albert Ildikó
.jpg)
