Egyszerre négy női szerző kötete jelent meg a Hargita Népe Kiadó gondozásában. Időrendi sorrendben elsőként Dana Gheorghiu Die Fabrukler. Gyárvárosi történetek című rövidpróza-gyűjteménye jelent meg Sarány István fordításában, ezt követte Bogdán Emese Mária A padlás angyala című novelláskötete, Albert Ildikó Párizs és a bizsergető gondolatok esszéregénye, majd Kozma Mária Csizma a konyhaasztalon című tárcasorozata zárta az új kiadványok sorát. Ennek kapcsán beszélgettünk szerzőinkkel.

– Albert Ildikó klinikai pszichológus szenvedélyes utazó. Pszicho­ló­gusként és szenvedélyes utazóként egyaránt több kötetet jegyzett, tudománynépszerűsítő, tudományos ismeretterjesztő írásai és úti beszámolói az olvasók kedvenceivé váltak. De szépíróként is jelentkezett. A Párizs és a bizsergető gondolatok hol helyezkedik el a pszichológus és az utazó között húzódó sávon?

– Azt hiszem, valahol középen. Ráadásul hozzáadódik a cselekménybonyolító énem is, ezért leginkább azt mondanám, hogy a három terület metszéspontján. De ez is közép, nem? Ezért tetszőleges a sorrend, amelyben bemutatom, illetve alátámasztom a szerepek megjelenését és helyét.
Az írás öngyógyító folyamat is. Alkalomadtán ezzel magam is így vagyok. Elsősorban ilyen értelemben van benne a pszichológus énem. Ugyanakkor ez az oldalam minden olyan alkalommal kibújik belőlem, amikor az élményeim megszólítják, mert szükség van rá az értelmezésüknél, máskor mert lélektani asszociációkat hoznak elő, esetleg miközben írom a szövegem, olyan jelenséggel találkozom – akár szakmai újdonsággal –, amit nem tudok szó nélkül hagyni, annyira fontos, ezért ezt beleszövöm az épp aktuális írásomba. Úgy kanyarítom a cselekményt, a gondolatokat vagy azt a részletet – hisz gyakran, mint ezúttal is, folytatásokban megjelenő szövegből lett könyv –, hogy továbbadhassam a frissében megszerzett információkat.
Utazó lényem ugyanilyen fontos, hisz a szöveg lényegében párizsi útirajznak (is) indult, annak ellenére, hogy sokáig úgy tartottam, erről a városról már mindent gondoltak, leírtak, elmondtak. Mégis bizsergett mindaz, amit átéltem, a perspektíva, amit a két látogatás kínált, illetve az érzések, amelyek ott kavarogtak bennem, és amelyek végül egyrészt az írás folyamata, másrészt később a történések kristályosítottak ki bennem, és került ezzel minden a helyére.
Ebben már benne volt harmadik, a mesélő énem is, mert a történések már ekkor irodalmiasítottak voltak. Aztán erre rájött a teljes fikció a hozzáírt történettel.

– A kiadó esszéregényként határozta meg az új kötet műfaját. Egyetért ezzel a meghatározással?

– Teljes mértékben, bár elsőre meghökkentem, mert sosem gondolkozom azon, hogy amit épp írok, az műfajilag hova sorolható. Ám amikor végigondoltam, hogy ez mit is jelent, úgy láttam, hogy könyvem teljesíti a kritériumokat, hisz van benne többszálú cselekmény, egy kis játék az idővel, fikció, miközben szinte végig gondolatokat, értelmezéseket, szubjektív meglátásokat közöl szépírói eszközökkel. Végül annyira magamévá tettem a kiadó meglátását, hogy most már büszkén vallom, hogy esszéregényt írtam.

– A bizsergető gondolatokat gerjesztő Párizst két utazás élményei alapján mutatja be. Talán nem is Párizsról, hanem az Ön Párizsáról van szó benne. A várost ismertető esszéhez azonban fikció tapad, egy szinte SMS-tömörségű történet. Miért? S miért éppen a párizsi, s nem a – teszem azt – Buenos Aires-i vagy pekingi – élményeihez kötődik?

– Igen, kifejezetten arról a Párizsról írok, amit én képzeltem el magamnak, amit meg is találtam a valóságban is, bár lehet, hogy részletekben, más-más alkalommal és körülmények között, de eléggé élénken és – különösen első alkalommal – eléggé autentikusan, ahhoz, hogy a gyerekkori szerelem ne halványuljon el. Az álmaim városa a lelkemben olyan lett és maradt a változásaival együtt, hogy együtt tudok élni vele és szeretem továbbra is.
A párhuzamosan mellékelt történet magja, a cselekmény egy része valós, mint minden regény esetében. A sors úgy hozta, hogy az utazásom előtti időszakban sokat mozogtam egy olyan közegben, ahol közszájon forgott egy eset, amely különlegességével kezdett foglalkoztatni. A téma aztán végigkísért második párizsi utamon. Áttételesen még a szereplők is velem voltak. Amíg Párizsról írtam, valahogy belekeveredett az érzéseimbe és a dolgaimba is a történet, hisz kapcsolatban voltam az egyik szereplővel, ennek ellenére nem írtam róla. Amikor ellenben letettem az emlékező esszét, ráadásul a kiadó sikeresen pályázott is vele, újra elkezdett motoszkálni bennem a sztori. Úgy éreztem, annyira nem fontos nekem, hogy hosszabb lélegzetű műben írjam meg, de valahogy elszakíthatatlan Párizstól, a jelenkori irodalom pedig annyi mindent, ha nem mindent, megenged, hogy azt gondoltam, ezzel a szikár, szinte csak a legfontosabbakat közlő stílussal hozzáilleszthetem ezt a furcsa, bár korunkra sok szempontból jellemző figurát az eredeti szöveghez. Sőt meggyőződésemmé vált, hogy elengedhetetlen ez az illesztés, annyira passzol egymáshoz a kettő. És remélem, majd az olvasó is így látja.

– A borítón világít a fekete macska szeme. Miért éppen fekete macska kívánkozott oda?

– A macskáról tudjuk, hogy ősi szimbólumként jelenik meg több kultúrában is. Az ókori Egyiptomban macskaistenségek vannak, egy skandináv istennőt két macska húzott, a keresztények a középkorban boszorkányoknak tartották a fekete macskát, ami babonaként – szerencsétlenséget hoz az előttünk átszaladó fekete macska – mai napig fennmaradt. Keleten szintén inkább gonosz szellemet testesít meg, a buddhizmusban egyenesen kiátkozott lett. Japánban ellenben sokfelé találkoztam integető macskaszobrokkal, amelyek itt a kedvességet és hívogatást jelentik és a vendéglők ablakában találhatók.
Párizs kapcsán valami egészen mást jelképez a fekete macska. Legtöbbünknek elsőre talán a Chat Noir parfüm vagy még inkább kölni jut eszünkbe, melynek százéves, kissé homályba vesző története beírta a kifejezést és a képet a köztudatba. Ami azonban ennél is fontosabb, az az, hogy 1881-ben a Montmartre-on megnyílt a Chat Noir elnevezésű első kabarészínház, amely egy lényegében egyszerű, mégis emblematikussá vált plakáttal hirdette magát, a plakátot Théophile-Alexandre Steinlen készítette. Azóta is poszterek százait adják el belőle. Itt találkoztak a kor leghíresebb művészei, zenészei, írói, és egymást szórakoztatták versekkel, dalokkal, szellemes beszélgetéssel, élcelődéssel. Azonos című folyóirat is született és élt néhány évig. Mindkettő, és így a név is, a híres fin de siècle jelképévé vált és maradt. Kissé mindannyian azt keressük Párizsban, a Montmartre-on, illetve ez él a köztudatban. És ott is van, most is fellelhető mindaz, amit ez a fekete macska jelentett. Ám nyilván csak akkor hozható elő, ha ez benne van a látogatóban is. Hisz mindenből azt, annyit és úgy érzékelünk, ami, amennyi, ahogyan bennünk eleve él belőle. Különben egyszerű szemlélői maradunk egy egyszeri látványnak. Márpedig szerintem az utazás, a helyek megismerése ennél több, vagy több kellene hogy legyen. Nekem, de a könyv szerkesztőjének is ott volt a lelkünkben ez a szimbólum, amikor eldöntöttük, hogy fekete macskának kell lennie a borítón. A kacér cica mindezek mellett erotikát, a borító különös, izgalmas, nehezen meghatározható színe pedig a korabeli hangulatot is idézi.

 

Albert Ildikó Szászrégenben született, ott járt középiskolába is. Történelem–filozófia karon, pszichológia szakon szerzett egyetemi diplomát Kolozsváron, 1978-ban. Defektológusként, logopédusként dolgozott, 1986 óta klinikai pszichológus a Hargita Megyei Sürgősségi Kórházban. Középiskolás korában közölte irodalmi próbálkozásait az Utunk, jelen volt a megyei lapokban is. Első kötete 2003-ban jelenet meg Mindennapi lelkünk címmel a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál, ez a munka több újrakiadást is megért. Több más lélektani munka követte: Léleképítés (Pallas-Akadémia, 2009), Az önpusztító lélek (Pallas-Akadémia, 2006), Léleképítés (Pallas-Akadémia, 2009), Örökzöld tabuk (Pallas-Akadémia, 2012), Korképek és kórképek (Ars Litterae, 2019). Szenvedélyes utazó, élményeiből merítkeznek az Egy görög, egy török (Pallas-Akadémia, 2008), A bölcsesség kezdete. Szentföldi útijegyzetek (Pallas-Akadémia, 2010), valamint Az utazás divatja (Pallas-Akadémia, 2011) című kötetek. Ebben a könyvében az utazásélmények rögzítése mellett esszészerűn foglalta össze, mit kell tudnia a csoportos utazásra induló turistának. Ez a kötet már a szépirodalommal kacérkodott, az első szépirodalmi kötete azonban a pozsonyi AB-Art gondozásában megjelent Szókratész védőbeszéde volt (2016).

Párizs a szerző örök szerelme. A kötet a másfél évtized után visszatérő utazó élményeit rögzíti, folyamatos visszautalásokkal, párhuzamot vonva a korábban tapasztaltakkal. Első útja viszontagságosabb volt, akkor kétszer kellett kiállni a vízumszerzés tortúráját. Ez alkalommal Párizs azonban nemcsak új felfedezések helye, hanem az a hely, ahol a szerző rendet tesz gondolataiban, szembesül korábbi önmagával. Ez az állapot teszi azt, hogy miközben Párizst fedezi fel újra meg újra, felidéződik benne minduntalan az út, amely idáig vezetett, amely alakította írói létét. Harmonikusan ötvöződik a valóság és a fikció, esszé stílusa különös zamatot ad neki. Ezzel párhuzamosan jelenik meg a kötetben két testvér története. A férfi, az a Férfi – mert ezen a néven szerepel a történetben, ezáltal sugallva az általa megélt érzések egyetemességét – megválik első, beteljesületlen, éppen ezért idealizált szerelmétől, munkatársától, alkotótársától. Az utolsó sorokból derül ki, hogy ki a szerelme...