„Szeretnélek látni benneteket, hogy megerősítésetekre valamilyen lelki ajándékot adjak nektek, vagyis, hogy együtt bátorodjunk meg közöttetek egymás hite által.” Róm 1,11-12 Ahogyan így év vége felé befordulunk az esztendő utolsó utcájába, decemberbe, szívünket eltölti a hozzánk közel állókhoz való ragaszkodás áldott érzése. Szeretnénk valami módon tudtukra adni azt, hogy szívünkben hordozzuk történetüket, életüket. Az ünnepet megelőző időben talán azért szeretünk üzenni, meghitt üdvözletet küldeni szeretteinknek, hogy tudatosítsuk egymásban a gondoskodást. Talán soha a történelemben nem volt olyan sokszínű lehetőség az üzenetküldésre, mint ma, a 21. században. A papírszerűtől a digitális formáig, és azon belül is „n” számú opció közül választhat a ma embere, ha üzenni akar valakinek. A jelzésmódok lényege azonban mit sem változott az idők során: „Gonodolok(unk) rád, rátok!” Ennek a közlésmódnak, üzenetnek azonban kell legyen egyfajta intimitása is. Én a személyre szóló és személyes hangvételű üzenetekben hiszek. Jókai Anna találóan írja: „Abban hiszek, hogy ha az ember képes arra, hogy elmélyedjen egy kicsit önmagában, akár csak tíz percig vagy negyed óráig, amikor nem engedi magára hatni a külvilágot, akkor rájön arra, hogy mi az üzenet, ami belülről szól. Hogy miért boldogtalan, mitől boldog, mit tehetne.” Pál apostol is üzenetezett a maga idejében. A Rómabeliekhez írt rövid üzenetében az ünnep lényegére, az adventi várakozásunknak minőségére világít rá. Először is a valós találkozás igényével a lelkében azt írja, hogy „szeretnélek látni benneteket”. Tudjuk, hogy a személyes találkozást semmi nem pótolja. Az ünnepre hangolódva, az egyik legnemesebb vágya az emberi léleknek az, hogy megláthassa, és valóságosan is átölelhesse a hozzá tartozókat. Ez nem mindig teljesülhet. Ha csak üzenetben, levélben tudjuk megejteni e „találkozást”, akkor is bele kell szőni sorainkba a személyes találkozásnak a valós igényét, áhítását. Sorainknak legyen élő melegséget sugárzó tüze. Az apostol e levéltöredéknek második gondolategységében az ajándékozás lényegét érzékelteti: „megerősítésetekre valamilyen lelki ajándékot adjak nektek”. Milyen szép és elgondolkodtató az apostol meglátása, miszerint az ajándékozás rendjén legyen szempont az élet megerősítése, valamint az ajándék lelki jellege. Minden igazi ajándék magán hordja e két jegyet: a lelki vonatkozást, azaz a személyes ismeretet és a megerősítés tiszta szándékát, azaz az általunk megajándékozott szeretett embertársunk fölemelését. És végül, az apostol, csodálatos retorikai képességekkel bíró közösségszervezőként, az együtt megélt ünnepi idő lényegét abban látja, hogy „együtt bátorodunk meg” – „egymás hite által”. Az egymás bátorításáról a tűzgyújtás jut az eszembe. Emlékszem, gyermekként, a nagyszülőknél töltött téli vakációban a mindennapoknak egyik legvarázslatosabb pillanata a csempekályhába való begyújtás volt. Magam előtt látom, amint nagyapám, szeneslapáttal a kezében parazsat visz a konyhakályhából a közbelső szoba csempéjébe… (…) A parázs hamar tűzre „bátorította” a reá rakott fát. Az „egymás hite”, a láng, táncolt, dübörgött ott bent, az épített csempe világában, amely órákon át ontotta magából a jó meleget… Isten parazsat hoz az adventben közénk: az égnek parazsát. Szeretné felbátorítani az emberek közötti tüzet, hogy melegség legyen, szeretet. Égi atyaként először az apró fákat teszi a lelki üzenetek parazsára. A kisgyermekek lelkében máris élő, eleven a várakozás, a lángolás. Leveleiket már megtalálta a Mikulás, és lassan az angyaloknak is megírják kéréseiket. Ahogyan egyre bátrabb az ünnepnek ez a lángolása, úgy a felnőtt életünk hasábjai is rákerülnek erre az ünnepi tűzre. És milyen jó az így megrakott téli tűznél megmelegedni! Az adventben elküldött üzeneteinkben megelevenedő emberi figyelmesség legyen olyan, mint a szikra. Rendelkezzen teremtő erővel. Mélyedjünk egy kicsit önmagunkba, és hallgassuk, figyeljük azt a belülről fakadó üzenetet, amitől a mellettünk élő boldogabb lehetne. Míg a szikra, a parázs, tüzet kelt életre, a gondos odafigyelés a kapcsolataink melegségét eleveníti fel, tartja ébren. A szeretteinkre, barátainkra való gondolás képes megeleveníteni az együtt eltöltött és megélt idő élményét. Épp ezért kedves lelkünknek egy-egy ünnepi üzenet, ugyanis amikor kézbe vesszük és olvassuk a jelzést, szívünk felmelegedik a sorok közül kitűnő tekintet, személyes hang, arc láttán. Az időnkénti jelzés tartja életben a kapcsolatainkat. (…) Advent az üzenetküldés és az ebből faladó megelevenedés ideje. A várakozás ideje emlékeztet arra, hogy valójában miért is szeretjük embertársainkat, a hozzánk közelebb állókat, és hogy valójában miért is szerethetnek bennünket? Adventben azonban nemcsak az emberközi (ember és ember közötti) üzenetek röpködnek, de megelevenedik a meta-kommunikáció, az Istennel való üzenetváltás is az életünkben. Üzeneteinknek azonban csak akkor lesz igazi értékük, ha a parázs ereje rejlik bennük. A parázsé, amely lángra lobbanthatja közösen megélt életünket, szép emlékeinket! Jó üzenetezést, és sok szép, igazi üdvözletet mindenkinek! Ámen Solymosi Alpár unitárius lelkész