Alimai ferencesek San Francisco épületegyütte­sében található egy templom, egy kolostor, két kisebb templomnyi kápolna és a hátborzongatónak leírt katakombák, azaz föld alatti járatokban lévő sírok. Eredetileg fából és vályogból készült 1557-ben, s rá száz évre lerombolta a már többször emlegetett földrengés. Újjáépítését viszonylag gyorsan, 1672-ben fejezte be egy portugál szakember, Constantino de Vasconcellos. Aki nemcsak az én véleményem szerint végzett igen jó munkát, hanem a művészettörténészek szerint is. Homlokzatát a perui barokk egyik legszebb példájának tartják. Csodálatos hatása van a halványsárga és a fehér kombinációjából valamiféle sugárzó világosságot nyerő épületnek, amelynek egészen sajátos küllemet kölcsönöz a ragyogó világos színek közé ékelődő sötét és komor kő bejárat és homlokzata, amelynek két oldalán csak a tornyok szélességének megfelelő világos falrész maradt, és ez szinte megnöveli, mintegy különállóvá teszi ezeket. A bejárat tömbszerűségét érdekesen ellensúlyozza a világos rész megoldása, mely egymásra rakott, cakkos szélű tortalapokból fölépített, hatalmas süteményre emlékeztet, annak minden édességével és vonzásával együtt. Az épületen a homlokzat, majd a tornyon még két helyütt – egyre fennebb – színe után ítélve a bejárathoz hasonló kőből készült oszlopos korlátok futnak körbe, meggyőződésem szerint csodás kilátást biztosítva. Ez utóbbit sajnos időhiány miatt nem tapasztalhattam meg. A templom előtt a galambok ugyanolyan otthonosan mozognak, mint a velencei Szent Márk téren. A ma látható épület egyszerű alaprajzú és a kapuk kivételével földrengésálló anyagból, quinchából épült. Ez nád és sár keverékét jelenti, melyet alaposan levakolnak. Bár ránézésre, első pillantásra sokkal inkább márványnak hinné az ember. [caption id="attachment_59955" align="aligncenter" width="1000"] Lima, San Francisco-templom[/caption] A templom belseje már-már egy impozáns reneszánsz térre emlékeztet, elsősorban a boltívei, a vízszintes tagolása meg a színei miatt. Barokk jellegét a sok díszítés, az oltárok gazdag ornamentikája, a faragott szentek, a szépen felöltöztetett szobrok, a freskók bősége és azoknak is különösen az aprólékosan kidolgozott dekoratív mintái adják. A kolostor kerengője külön élményt jelentett. Már közrezárt udvara is nagyon kellemes látványt nyújtott, de a kerengő színtiszta gyönyör volt, hisz végig a Spanyolországból meghonosított azulejóval díszítették a falait. Az együttes építésekor külön műhelyt is alapítottak itt azért, hogy megtanítsák és készítsék ezeket a festett csempéket, amelyek az Ibér-félsziget jellegzetességei, és épületeinek nemcsak szépségéhez, hanem hangulatához is nagyban hozzájárulnak. A kerengő szemet és lelket gyönyörködtető művészi hatását a falak felső részét díszítő freskók sokasága fokozta. Ezeknek az elemeknek nemcsak díszítő szerep jutott itt, hanem a hit megismertetésének szerepe is, talán jobban, mint máshol. Tudjuk, hogy sokáig, nagyon sokáig, a kereszténység terjesztése mifelénk is a képekkel zajlott, hisz az írástudatlan tömegeknek csak így lehetett „leírni” a bibliai történeteket a teremtéstől a példabeszédekig. Ennek az eljárásnak köszönhető nem egy csodálatos, apró templom látható, melynek teljes felületét azért festették tele, hogy ezzel okítsák az oda járókat. Illetve mindeniknek egyfajta figyelmezető és emlékeztető szerepe is volt, és talán néhol van a mai napig. Nagy részben ennek a meggondolásnak köszönhetünk számtalan felülmúlhatatlanul szép műalkotást, a Sixtus-kápolnától a „szegény ember bibliájaként” is emlegetett hrastovljei apró erődtemplomon keresztül a párizsi Sainte-Chapelle rendhagyóan kétszintes kápolna üvegablakaiig. A limai San Francisco-templom kerengője természetesen névadója, assisi Szent Ferenc életét ábrázolja, színeivel és néhol beállításaival is Giotto emblematikus sorozatát idézve, ám több képen is a történések kavalkádja, a személyek néha annyira a szürreális határát súroló beállítása és a misztikumnak olyan hangulata csapott meg, amely Bosch képeinek sajátos levegőjét idézte, anélkül, hogy annak a fantasztikuma jelen lett volna. Pontosan érzékelhető volt, hogy európai festők vagy a legjobb tanítványaik dolgoztak a kerengőn. [caption id="attachment_59956" align="aligncenter" width="1000"] A San Francisco-templom belső tere[/caption] Ebben a templomban láttuk a második olyan Utolsó vacsorát (emlékezzünk, hogy az első Cuzcóban volt), Marcos Zapata művét, amelyen tengerimalacsültet, chilit és papayát fogyasztanak ezen a rendkívüli eseményen. Mert a hagyományok értelmében különleges alkalom nem képzelhető el eme nemzeti eledel nélkül. A jellegzetes étkeket – a kép tanúsága szerint – chichával, azaz kukoricasörrel öblítik le, egyenes példaként arra, hogy a művészetben sokkal békésebben megférnek egymás mellett a kultúrák és szimbólumaik, mint a mindennapi valóságban. Mert ott, mármint a valóságban volt arra kísérlet, hogy kiirtassák ezeket a kedves és kedvenc kis állatkákat. Egyenesen Lima első püspökének parancsolták meg a spanyol egyházatyák, hogy tegyen ez ügyben, de a különben valószínűleg engedelmes főméltóság – hisz tudjuk, hogy ilyen magas funkcióba csak kellő alázattal és engedelmességgel lehet fölkerülni – megtagadta ennek végrehajtását, mert félt a nép lázadásától. Valószínűleg nem alaptalanul. Még a kereszténységnek – egész pontosan a katolicizmusnak – sem lehetett a végtelenségig feszítenie a húrt a leigázott népekkel. Sajnos illusztrálni nem tudom a leírtakat, mert tilos volt fotózni a templomban. Igaz ugyan, hogy ennek ellenére nagy titokban elkattintottam a kis digitális gépem, de ezúttal nem sikerült használható felvételt készítenem. Az egyházi múzeumhoz huszonötezer kötetes könyvtár tartozik, amely több pergamentekerccsel és első kiadásokkal büszkélkedik, meg néhány európai festő művét mutogatják: képeket Rubens műhelyéből és egy Zurbaran-sorozatot. [caption id="attachment_59957" align="aligncenter" width="1000"] A ferences templom udvara[/caption] A kolostor alatti katakombák is említésre méltók, hisz legalább hetvenezer (más forrás szerint „csak” harmincezer) temetés történt az idők folyamán. Tulajdonképpen egyféle tömegsírrendszert kell itt elképzelnünk, ahol egymásra helyezték a tetemeket, majd időnként mésszel leöntötték. Egy idő után az ilyen eljárás folytán megmaradt csupasz csontokat összegyűjtötték és a gödrök mélyén körkörösen elhelyezték a középre tett koponyák körül. Nem éppen szívderítő látvány. Mégis, ez a csupasz és szinte morbid szembesülés az elmúlással, azt hiszem, sok mindenre jó. Természetesen mindenkinek a saját értelmezése szerint. Albert Ildikó