A limai szegénynegyed, illetve az azon túl húzódó senki földjén való letelepedés lehetősége bármilyen nyomorúságosnak tűnik nekünk, turistáknak, illetve általában a fehéreknek – emlékezzünk, hogy ez Dél-Amerikában státust is jelöl! – mégis, azoknak, akik oda kerülnek az ország elhagyatott és elmaradott, elképesztően elmaradott vidékeiről, azoknak bizony jelentős életszínvonal-emelkedést jelent. Mert a város – különösen a nagyváros – vásárlóerővel bír, illetve képes szép számú embert fölszippantani egyszerű munkákra, még a harmadik világ országaiban is. Mert Peru „egy szegény ország” – hogy José Ignacio López Soria filozófust, a limai műszaki egyetem nyugalmazott dékánját idézzem, aki a hetvenes-nyolcvanas években Lukács-ösztöndíjjal többször is megfordult Magyarországon, és egy interjúban mondta el mindezt. – „Sajnos manapság ötletekben is szegény, de ez az egész kontinensre igaz: elfogadtuk az amerikai irányítású neoliberális modellt, és meg sem próbálunk alternatívát állítani. A hatvanas-hetvenes években legalább gondolatkísérleteink voltak, például a dependenciaelmélet vagy a fenntartható fejlődés, amely az oktatást, a kultúrát, a nemzettudatot hangsúlyozta volna, de végül minden megragadt az elmélet szintjén. Ami a mostani helyzetet illeti, nagy vonalakban jól mennek a dolgok, főleg a többi országhoz képest: nincs terrorizmus, növekszik a gazdaság, de az átlagember, a szegények ebből alig éreznek valamit. 1985-ben Alan Garcia ugyan megpróbálkozott a kereslet és a fogyasztás mesterséges élénkítésével, de ennek az lett az eredménye, hogy a tőke pánikszerűen megindult kifelé az országból. Ezt pedig egy szegény ország nem engedheti meg magának.” [caption id="attachment_58671" align="aligncenter" width="1000"] Plaza Mayor-részlet[/caption] Megszívlelendő megállapítások. Erre akart valamiféle választ adni Alberto Fujimori a 10 éves elnöksége alatt (1990-től 2000-ig az ország 62. elnöke volt), különösen azzal, hogy kifejezetten támogatta a szegényeket, ám a támogatás is elsősorban az elérhetőknek, azaz a közmondás szerint a tűzhöz és a húsosfazékhoz közelebb ülőknek kedvez – mint ezt nagyjából mindenki saját tapasztalatából is tudja. Az ő idejében indították az Egy pohár tejet a gyerekeknek programot (ismerős, nem?), és rengeteg építkezést és egyéb munkálatokat kezdeményezett, hogy egy családból legalább egy ember dolgozhasson. Mint ahogyan az ő idejében gyökerezik az az intenzív fejlesztési program is, amelynek eredményeivel néha szinte meghökkentő módon szembesültünk utunk során: itt a Titicaca-tó úszószigetein látott napelemekre, illetve a néha egész apró települések házai mellett álló, vécéként szolgáló, viszonylag új bódék látványára mint eredményes civilizációs kísérletekre gondolok. Persze Lima mindenképp, mindegyik hatalom alatt fejlődött valamelyest, mert ez a fővárosok velejárója szinte mindenhol a világon. A mai főváros helyén már az ország történelmének kezdetén voltak települések, ugyanis az elhelyezkedése igen előnyös. Az elszórt, váltakozó nomád táborok helyét i. sz. 200 és 700 között egy agyagtéglából épített közigazgatási és szertartási központ vette át, amelyet valamilyen okból, amelyet csak találgatni tudunk, lakói elhagytak – ahogy ezzel a jelenséggel már több helyütt is találkoztunk. Az első évezred végén a vidék a Wari Birodalom fennhatósága alá került, és a 15. századi inka hódításokig kis főnökségek területe volt. Ők az elit temetőjévé alakították, ez idővel áldozati hellyé vált, azaz huaca (szentély) lett belőle. Amikor a területére az inkák terjesztették ki birodalmukat, ezek a kecsua nyelvű pucllana nevet ragasztották hozzá, ami szintén megszenteltet jelent. Az együttest, amelyről az archeológusoknak már eléggé pontos elképzelésük van, most igyekeznek feltárni a szakemberek. A hatalmas, piramis alakú szentély egy részét mi is láttuk kívülről, mikor elmentünk mellette. A szervezők nem tartották eléggé fontosnak, hogy közelebbről is megnézzük – valószínűleg igazi fontossága csak akkor derül ki, amikor teljes pompájában előkerül – ha előkerül. [caption id="attachment_58672" align="aligncenter" width="1000"] Plaza Mayor-részlet[/caption] A mai Limát Francisco Pizarro konkvisztádor alapította 1535. január 6-án vagy 18-án (mind a két dátummal találkoztam). Mert miután elfoglalta Cuzcót, és ezzel gyakorlatilag befejezte az inka birodalom leigázását, előbb Jauját tette meg központtá, de az igen magasan helyezkedett el a hegyekben és távol volt az óceántól, de a víz közelségének fontosságát nem kell részleteznem. Ezért döntött úgy, hogy a székhelyét ide helyezi. Ahogy felépült a város, azonnal a dél-amerikai spanyol gyarmatbirodalom jelentős központjává vált. Itt volt 1542 és 1821 között a Perui Alkirályság székhelye, ezzel a hatalom és a gazdagság központja is. Peru függetlenségének 1821. évi kikiáltása óta pedig ez az ország fővárosa. Lima több negyedre oszlik, ezek közül mi kettőt néztünk meg közelebbről: az óvárost és az elegáns, viszonylag modern üzleti központját, a Miraflorest. Illetve ellátogattunk egyik faluszerű, Pueblo Libre névre hallgató külvárosába, ahol a város nagy és elegáns múzeumai találhatók. [caption id="attachment_58673" align="aligncenter" width="1000"] Érseki palota[/caption] Az óváros tulajdonképpen Lima központja. Itt található az egykori Plaza de Armas – tudjuk, minden városának a főterét így nevezzük –, amit itt átkereszteltek a spanyolos Plaza Mayor-ra. Ennek a nevét híven tükröző, alig áttekinthető nagyságú térnek a szépsége a méreteivel vetekedik. Itt található a közigazgatás és a hatalom minden fontos épülete: a La Catedrál, vagyis a főváros székesegyháza, a Palacio de Gobierno, vagyis az elnöki – eredetileg a kormányzói, mint neve is jelzi – palota, a városháza, a Palacio Arzobispal, azaz Érseki Palota és néhány jellegzetes, híres és díszes magánpalota, melyek ma múzeumoknak, képtáraknak, vagy ehhez hasonló közhasznú intézményeknek adnak helyet. A városnak ez a része bármely tankönyv méltó illusztrációja lehetne, ha a koloniális építkezés sajátosságait és gyöngyszemeit szeretné szemléltetni. Ez a jellegzetes dél-amerikai stílus, amely főként az építészetben és képzőművészetben, különösen a templombelsők falfestményein érthető tetten, elég bonyolult összefonódásokról regél. Mert a spanyol és indián tervezés és motívumok keveréke a kreol stílust eredményezi. A mór jellegzetességek átvitele pedig a mudéjar stílust hozta létre. És mindkettő békésen egymás mellett alkotja a gyarmati épületek és díszítések könnyen felismerhető, semmi mással össze nem téveszthető világát és azt a bizonyos bizsergető érzést, amit a szellemi és az érzékeket is elbűvölő időutazás jelent. Albert Ildikó