A perui konyha részletezése után térjünk vissza az ország városaihoz. A fővárost szeretném utoljára, mintegy záróakkordként bemutatni, ezért előbb két másikkal foglalkozom. Peru második városa az északi sivatagban elterülő, 1534-ben (tehát Lima előtt!) Diego del Almagro alapította Trujillo, akkor Nueva Castilla néven. Az utalás egyértelmű: új Kasztíliát kívántak meghonosítani itt. Közelében találhatók a moche, a sicán és a chimú kultúra már bemutatott emlékei (a Huaca del Sol y de la Luna, meg Chan Chan hatalmas romjai), amelyek talán magyarázatul is szolgálnak e korai alapításra: a hódítók ott vertek tanyát, ahol virágzó ősi település volt, ezzel jelezve hódításukat. [caption id="attachment_56991" align="aligncenter" width="2600"] Trujillo katedrálisa[/caption] A város állandó versengésben áll ezért az előkelő helyért Arequipával, váltakozó sikerrel: azaz hol az egyik, hol a másik nyeri el akár a lakosság számának változásával, akár valamilyen megvalósításával ezt a címet. Hogy ez a holtverseny mennyire jelen van a valóságban is, azt saját szemünkkel tapasztaltuk, hisz Arequipában jártunk. Trujillónak azonban vannak elvitathatatlan és lekörözhetetlen érdemei. Talán a legnagyobb, hogy ez volt az első település, amely 1820-ban – még a harcok megkezdése előtt –, kikiáltotta a függetlenségét. Később, a már felszabadult ország vezetése az egész megyének a La Libertad (Szabadság) nevet adományozta, és ennek a székhelye lett stílusosan Trujillo. A város gyönyörűen megőrizte koloniális épületeit, templomait és ezzel jellegét. Főtere sokak szerint Peru legszebb tere. Jómagam nem tudtam eldönteni, hogy melyik tetszik jobban, de talán mégis inkább az Arequipáéra voksolok: ez természetesen ízlés kérdése. Tény, hogy valóban festőien színes, hangulatos, gyönyörűen karbantartott, az ottjártunkkor is több helyen épp javítás alatt álló Plaza de Armas – különben Peruban minden főteret így hívnak. Valószínűleg azért, mert mindegyiken harcoltak a függetlenségért. A főteret a jellegzetes belső, zárt udvarral rendelkező udvarházak alkotják, melyeknek ma nyilván csak egy része lakás, esetleg szálloda, a többi hivataloknak ad helyet. Mindegyikük más-más színűre van festve: az élénk citromsárgától a lilán és kéken keresztül a barnáig, bordóig minden árnyalat megtalálható. A díszes kapuk és ablakkeretek rendszerint fehérek. A finoman megmunkált, díszes kovácsoltvas ablakrácsok szintén fehérek vagy halványszürkék, ritkábban feketék. Majdnem mindegyik épületen apró, barna, esetenként sötétkék, csipkésen faragott fából készült, kis csukott erkélyt biggyesztettek. Közepén hatalmas, bronzból és márványból készített emlékmű: a függetlenségi háború hőseinek tiszteletére készült. Tetején diadalmasan felnyúló, egy lábon könnyedén egyensúlyozó szobor áll. A német Edmund Moeller (1885–1957) tervezte. Vasárnaponként zászlófelvonásos ünnepséget rendeznek a téren. Gyakran szerveznek táncos ünnepséget is, amikor a már említett híres perui paso lovakat is felvonultatják. [caption id="attachment_56992" align="aligncenter" width="2600"] Michelangelo-utánérzés a trujillói katedrálisban[/caption] Az útikönyvek szerint a katedrálisa – amely kisbazilika, azaz Basilica Menor rangot nyert nemrég – a főtér szinte egyik egész oldalát elfoglalja. A valóságban az egyik sarkában található, ám valóban nagy, impozáns épület, a maga élénk, nehezen meghatározható, talán leginkább terrakottánk mondható színével, amelyben a párkányokat és díszítéseket a fehér emeli ki. Ezen a helyen az első templom 1647–1666 között épült, de azt egy földrengés romba döntötte. Az újjáépítés – és jelenlegi külleme is – a barokk és az Escuela Quitena (Quitói Iskola) néven ismert dél-amerikai stílus ötvözete. Az utóbbi a belső díszítésre vonatkozik. Egy, a ferencesek által elindított, a 16–18 században kiteljesedett festőiskoláról van szó, amely a templomok falfestészetét (de egyéb festményeit is) jellemzi, és ötvözi a spanyol meg a bennszülött motívumokat. A stílus az évszázadok folyamán alakult és felvonultatja a különböző korabeli spanyol reneszánsz és manierista jegyeket is. Fénykorában fő irányvonala a barokk és a rokokó volt – ami az oltárokon itt is megtalálható –, míg később a neoklasszicista és republikánus motívumok kerültek előtérbe. Nem jelentett élményt. Sokkal inkább furcsa érzés volt a már-már gyerekesen felhasznált európai motívumok megpillantása. Itt például a Sixtus-kápolna teremtéstörténetének az utóérzése volt egy egészen más, vadromantikus környezetben megjelenítve. Különben egész Peruban csak egyetlen templom ragadott meg, de az nagyon. Az ország másik felén, délen, a több mint 3000 méter magasan elhelyezkedő, mindössze hatezer lakosú kisvárosban, Andahuaylillasban, a San Pedro Apostol temploma. Olyan lenyűgöző hatással volt, amint beléptünk, mint a portói Szent Ferenc-templom, amelyre gazdag ornamentikája is emlékeztetett. Mert vannak ugyan ezeknél sokkal híresebb és jelentősebb istenházak, de fantasztikusabban díszítettek nem igen. Ezt az andoki kis építményt joggal nevezték el andoki Sixtus-kápolnának. Káprázatos volt a csodálatos mujédar stílus, és a mindenhol megtalálható aprólékos festett motívumokkal, gazdag színezéssel és aranyozással kialakított belső. Sajnos fotózni nem lehetett és annyira vigyázták minden mozdulatunkat, hogy egyetlen kattintást sem tudtam tenni. [caption id="attachment_56993" align="aligncenter" width="2202"] Függetlenségi háború hőseinek emlékműve Fotók: Albert Ildikó[/caption] Trujillo legjelentősebbnek tartott épülete a Plaza de Armasról kiinduló egyik hangulatos, szintén színpompás, rendbe tett, kövezett, számtalan kis szökőkúttal ékesített, modern, egyszerű épületekkel tarkított utcájában található. Ez a Casa de la Emancipacion (a felszabadítás háza): itt készítették elő Torre Tagle márki vezetésével a függetlenség kikiáltását. Amúgy egyszintes, nagy, de egyszerű épület, amelynek sima, sötét sárga falait csak az ismert fehérkeretes, rácsos ablakok és egy szintén fehér, tornyos díszítésű ajtó töri meg. Az óvárosban több kellemes kis tér van, bár azok távolról sem annyira gondozottak, mint a főtér, ám mindegyiken legalább egy szobor található, az épületeik pedig időutazást sugallnak. Egy hatalmas piac is van itt. Benne árus árus és ember ember hátán. Minden megtalálható benne: edény és lakberendezési tárgyak, ruhák, cipők, táskák és mindenféle kiegészítő, frissen vágott csirke és frissen sült hús, halak és tengeri herkentyűk, zöldségek, gyümölcsök és a belőlük facsart levek (frissen vagy palackozva), szatyrok, fonalak, virágok és karácsonyfadísz – novemberben voltunk ott! Az egyetlen hely volt, ahol állandóan a fejünk felett lebegett az eső a szó minden értelmében: néha finoman szemerkélt; legtöbbször épp csak annyira, hogy sétálhassunk, de ne lehessen jó fotót készíteni vagy felhőtlenül élvezni a hangulatát. Albert Ildikó