Az ősi kultúrák és népek különleges továbbélése, létük mai megtapasztalása az egzotikumnak olyan oldala, mely rendszerint egyszerre több szempontból ragadja meg a fantáziánkat. Talán ezért is annyira vonzó. Időutazás, amely ideig-óráig szinte más dimenzióba lépteti át az utazót. Kuriózum, amelynek varázsa érthető, hisz általa néha a mítoszok megelevenedett birodalmában érezhetjük magunk. Meg néha a csodákéban. Legalább helyenként. Ahol a ma, a betolakodó civilizáció nem rontotta el teljesen és visszavonhatatlanul a régit. Az persze vita tárgya és egyértelmű megválaszolása szinte lehetetlen, hogy mi a jobb: ha a még létező – egyre kevesebb – érintetlen ősi (természeti) népek megmaradnának ebben az állapotukban, vagy a civilizáció bevetné ott is vívmányait, és ezzel lassan megszüntetné azt a különleges világot. A kérdés fontosságát magam is megtapasztaltam világjárásom alkalmával, előbb Indiában, legutóbb Kínában, anélkül, hogy esetükben elzárt vidékek népéről lett volna szó. Peru esetében is nyilván elvileg tettem föl a kérdést, hisz a még létező elzárt kis közösségek világába nem nyertünk bepillantást. Ám amit megismertünk, az életforma, amelyben az őslakosok leszármazottjai keresik helyüket és ahol az ún. nemzeti hovatartozás egyben státuszt is jelent – elgondolkodtató válaszokat ad(hatna) a felvetésre. Peru hangulatának az indiánok az egyik letéteményesei, egyrészt egyszerűen az állandó jelenlétükkel, másrészt a szó minden értelemében vett színpompájukkal. [caption id="attachment_51515" align="aligncenter" width="1000"] Jártukban is kötögető indiánok[/caption] Az inkák és általában az indiánok egész létét a valóság és a mítosz, a történelem és a legenda érdekes, néha szomorú, máskor elképesztő keveréke lengi körül. Mai napig visszacseng, illetve minden alkalommal feléled bennem (talán mindannyiunkban) az a meghökkenéssel vegyes csodálat, amit az európai emberből az a táj és annak emberei kiváltottak első partra lépésükkor, az ismeretlenség kettős érzése, mely egyszerre vonzza és taszítja a vele szembesülőt. Az érzések pedig mindig erősödnek, akár mert közelítve megmaradt emlékeikhez, lassan megismerjük, kibontjuk nemcsak a rárakódott homokból, hanem a feledés és érthetetlenség homályából a különös világukat, akár mert ezekkel a felfedezésekkel együtt még több kérdőjel jelenik meg. Az inkák tehát az Andok magaslatairól, a Titicaca-tó környékéről származnak. A ma is ott élő kecsuák őseinek nagy közösségéből váltak ki. Pontosabban az egyik törzs néhány családjának szövetségével indították útjára történelmüket. Mint már említettem, az inka elnevezés eredetileg ennek a csoportnak az uralkodóját jelölte. Az alapítóként tisztelt Manco Capac és felesége-nővére a tó egyik szigetén született, és némelyek hajlamosak őket egyenesen Virakochának, minden indián törzs világteremtő istenének, mások szerint Inti napistennek és testvérének, egyben feleségének, Mama Quillának, a Holdanyának a gyermekeként tisztelni. És itt álljunk is meg egy pillanatra, hisz a szexualitásnak, a vérfertőzésnek és egyéb aberrációknak ez az állandó jelenléte igen jellemző az Újvilág őslakosaira. Láttuk már a moche, majd a csimú kerámiák fennmaradt darabjain, hogy a nemi aktusok, köztük a szodómia ábrázolása a mindennapi tárgyaikon is állandóan jelen volt. Ha ehhez hozzávesszük – hogy csak a legismertebb ábrázolásokról emlékezzek meg – az indiai Khadzsuráhó hindu templomainak erotikus ábrázolásait és az athéni Aranykor közismert szexuális szokásait, akkor már három földrész kulturális hajnalán is azt tapasztaljuk, amivel ma újra szembesül(ni kénytelen) a civilizációnk. És ami körül olyan nagy egymásnak feszülés van elfogadóik és ellenzőik között. Érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy egykor mennyire természetes, a mindennapok szerves része volt mindez, akár a születés és a halál jelensége. Mennyivel hétköznapibb módon közelített hozzá a társadalom, és ezzel együtt az egyén is. Nem szándékozom történeti felsorakoztatásokkal foglalkozni, ám úgy gondolom, nem mehetek el szó nélkül e mindig sok bonyodalmat okozó ösztönünk mellett, hisz a szexualitás megnyilvánulási formái és a nagy kérdés, hogy ezek közül mi az elfogadott, elfogadható és mi nem, korunk még mindig egyik legtöbb vitát kiváltó témája (a migráció mellett és vele karöltve). [caption id="attachment_51516" align="aligncenter" width="672"] Andoki kislány[/caption] Tény, hogy általában a nemiség kérdése, s különösen annak megnyilvánulási formái mai napig erős érzelmi reakciókat váltanak ki, ezért még a XXI. században sem tudunk őszintén, ellenérzések nélkül foglalkozni vele. Ellentétben az ősi népekkel, akikhez most visszatérünk. Az inkák története legenda és valóság keveréke, mint már származásuk esetében is láttuk, de hát ebben sincs semmi újdonság. Abban már inkább, hogy a számon tartott 13 uralkodójukból az első hat inkább a mítosz körébe tartozik. Ami nem is annyira megdöbbentő, ha számításba vesszük, hogy a spanyolok érkezéséig semmiféle írásbeliséget nem ismertek. Írott dokumentum csak annyiban létezik róluk, amennyit sikerült rögzíteniük a leigázóknak arról, amit ott találtak. A híradás egy furcsa nép furcsa társadalmáról fest képet legtöbbször furcsa identitású tollnokok írásain keresztül. Az inkák története igen rövid: 1197-ben kötötték az említett törzsszövetséget – attól tekinthetünk rájuk külön népként –, és 1532-ben a spanyol hódítás következtében gyakorlatilag megszűntek létezni. [caption id="attachment_51517" align="aligncenter" width="573"] Cuzco: inka falrészlet és a föléje belőle épült Santo Domingo-templom[/caption] Multikulturális társadalom volt, mondhatjuk a ma közkedvelt kifejezéssel, hisz az inkák roppant harciasan jelentek meg Dél-Amerika színpadán. Végigszáguldottak a kontinensen, leigázták a sok kisebb népcsoportot, átvették azok épített kultúráját, átformálták az isteneiket és megalapították a földrész, egyben a világtörténelem egyik legnagyobb birodalmát. Hatalmas országukat – a kontinens egyharmadát tudhatták a magukénak! – a négy égtáj földjének, azaz Tauhantynsuyunak (vagy Tawantinsuyonak) nevezték el. Andoki nép lévén, központját is magasan helyezte el: 3400 méteren megalapította Cuzcót, impozáns fővárosát. A grandiózus városból mára mindössze néhány falrészlet maradt meg. A hódítók lerombolták. Hatalmas kövei egy részét a maguk házaiba, templomaiba építették be. Így védi karéjos díszként az egykori pogány Naptemplom fekete kőtömbökből álló fala a belőle föléje felhúzott katolikus istenházát, a Santo Domingo-katedrálist. Az inkák hite szerint itt volt a föld köldöke. Mint ahogyan mindannyian azt hisszük, hogy az valahol ott van, ahol a mi kis földi létünk is telik. És talán, valójában ott is van. Albert Ildikó