Még az elején, körülbelül egy órára rá, ahogy elindultunk Nazcából, érdekes természeti képződménynél álltunk meg: mély és széles, zegzugos szakadékot láttunk, amely hosszan húzódott végig az út mentén. Ez volt a Nazca-törésvonal, a kőzetlemezek mozgásának egyik látványos eredménye, mint ahogyan az arrafelé gyakori földrengések is annak tulajdoníthatók. Az első látásra egyszerű mély árok – mely Észak-Amerikában a Szent András törésvonalban folytatódik – története csak lassan juttatott el oda, értelmét teljes egészében felfogjam és el is gondolkodjam rajta. Mert nem szívesen teszem. A Nazca-törésvonal – mint a hatalmas fekete megszáradt lávasíkság közepén elterülő és komótosan pöfékelő Etna, vagy a Vezúv krátere, mikor a pereméről izgalommal és várakozással teli pillantottam le a mélyébe – a természettel szembeni parányi voltomat, voltunkat, tehetetlenségemet, védtelenségemet juttatta eszembe. Ahonnan már csak egy lépés egész emberi voltunk, lelkünk, érzelmeink és lehetőségeink sérülékenysége. Márpedig ezzel nem igazán jó szembesülni és talán nem is érdemes. Vagy elég akkorra halasztani, amikor tudomásul vétele elkerülhetetlen. Ezért nem filozofáltam ott sem, és itt sem fogok, hisz utunk következő megállója már sokkal izgalmasabb dolgokkal várt. Yauca faluban húztunk félre – a neve ott állt nagyban –, mert az út melletti üzletsor fontos árukat kínált. Különben a települést az olíva termesztése és feldolgozása hozta létre. Bár emeletes téglaházak vannak benne, és a bazár a földszinten elhelyezkedő boltokból áll, mégis, a csak elöl vakolt épületek, illetve a vasvázakra kihúzott vászon- és/vagy műanyag tetők, meg a falemezből készült oldalak, a sokféle szín a hevenyészettség és a rendetlenség érzetét keltette. Mindegyik bódéban, illetve előtte más-más eladó (és mögötte valószínűleg más-más tulajdonos) kínálta portékáját, bár a kis üzletek külleme és áruja megkülönböztethetetlenül hasonlított egymásra. Általában három-három műanyag hordóban vannak kitéve a különböző ízesítésű olajbogyók, és apró tálkákból kínálják őket kóstolásra. Finomak. Mint ahogy szerintem a világon mindenhol finom volt a rengetegféle olívabogyó. A csúcs számomra Marokkóban volt, bár emlékeim szerint ott találkoztam a harmadik világ legudvariatlanabb eladóival (talán az átmeneti kulturális állapotuk következményeként, ki tudja?), de a legkülönb ízesítésű és legnagyobb választékú olajbogyó-felhozatallal is. Olyannyira, hogy képes voltam belőle hazáig is cipelni, mondanom sem kell, hogy repülőn, átszállással, majd vonaton, de akkor is megérte. Peruban nem volt jelentős választék, de ami volt, azt finoman készítették. És nem is ez volt akkor fontos, hanem a kokalevél! Addig nem hittem volna, hogy valaha is drogozni fogok. Ám azon a magasságon, ahova igyekeztünk, ez elengedhetetlen. Ezt elmagyarázta nekünk az összes idegenvezető, később pedig magunk is meggyőződtünk róla. Az ország, ahol jártunk és a másik, ahova igyekeztünk, a kokacserje őshazájaként számon tartottak és annak legfőbb termesztői, hisz a kokalevél rágása életük velejárója. Peruban és Bolíviában is bárki termesztheti, bárhol beszerezhető és fogyasztható, de az országból kivinni tilos. Egyelőre csak a táskánkba süllyesztettük, egyikünk sem kívánta megkóstolni, akkorra tartalékoltuk, mikor majd szükség lesz rá. Kis csomagocskákban kokát tartalmazó cukorkát is árultak, abból is szereztünk be, mert szükségességét igen-igen a lelkünkre kötötte az idegenvezetőnk. Ami akkor sokkal jobban érdekelt, az a házilag készített, szárított gyümölccsel és pralinészerű krémmel töltött, falatnyinál alig nagyobb, mondjuk jó vastag hüvelykujjnyi csokoládéjuk volt. Egy kistermetű öregasszony árulta sok egyébbel együtt, nem is a pultnál, hanem csak úgy kézből, eléggé borsos áron. A helyi iroda kísérője ajánlotta, hogy vegyünk belőle, mert nagyon finom. A biztonságért előbb csak három darabot vásároltam, és azonnal meg is kóstoltam egyet: hihetetlenül jó volt! Azonnal visszatértem az anyókához és az összes megmaradtat – a többiek is vásárolgattak belőle –, ha jól emlékszem 8 darabot, megvettem. Ha lett volna több, akkor azokat is elhappoltam volna. Be kell vallanom, nagy csokifogyasztó vagyok, elég nehezemre esik visszafognom magam, pedig áldatlan következményeitől szenvedek, épp ezért mindenhol, ha lehetőségem van rá, főként a nagyon híres márkákat, lelkesen kipróbálom, különösen, ha előbb gyakorlati kóstolót is kapok belőle, mint a Svájcban meglátogatott csokigyárban vagy a belgiumi csokoládé-manufaktúrában, de nagyon jónak tartom az osztrák termékek némelyikét is, ezért van némi összehasonlítási alapom. Így állítom, hogy kiváló csokoládét árult a perui kis nénike, akivel szemben az elején megvolt a kellő tartózkodásom, hisz lévén házi készítésű termék, azonnal megjelentek lelki szemeim előtt a mosatlan kezek, amelyek azokat bögyörgetik, de kíváncsiságom, a biztató külleme (szép, színes, aranyozott, sima papírba csomagolták) és a kísérőnk biztatása is megtette a magáét. Az eredmény pedig annyira kiváló volt, hogy feledtette a fenntartásaimat: a csokiborítás selymes volt, ízben, halmazállapotban egyaránt, a töltelék pedig a gazdag zamatú déligyümölcsöket épp csak annyira szárítottan tartalmazta, hogy húsuk még zamatos legyen és ingerelje szinte egyenként az összes ízlelőbimbómat. Nem zenghetek hasonló dicsőítő ódát az italukról, a mindenfelé hirdetett Inka Coláról, amelyet valamiféle nemzeti büszkeségből készítettek, a híres-hírhedt Coca-Cola analógiájára. Még Nazcában kipróbáltam, mikor a repülésre várakoztunk. A sárga színű lötty erősen édes volt, az íze pedig nem is tudom milyen, leginkább semmilyen volt. Kortyolgattam, biztattam magam, de nem esett jól. A félig tele üveget végül egy ott bámészkodó gyereknek adtam, aki kitörő örömmel fogadta. Ilyen sokféle apró tapasztalat után értünk el Arequipába, mely 2363 méter magasan fekszik. Ez volt az első megállónk a szoktatásunk útján. Szállodánk a központban volt, a vendéglő, ahol vacsoráztunk, hatalmas terasszal rendelkezett, amely a Plaza de Armasra – a főtérre, melyet minden perui városban így hívnak – nyílt. Lelkesen tekintgettem… volna kifelé, de éreztem, hogy enyhén szédülök, mozdulataim valahogy nem biztonságosak, egy picit úgy, mintha nem egészen én irányítanám őket. Étvágyam sem volt. Örültem, hogy minél hamarabb lefeküdhetek. Megjelentek a magasság okozta sajátos testi-lelki állapot első tünetei. Albert Ildikó