Egyik legkülönlegesebb tárgya a perui népművészetnek a vésett tök, azaz a mate burilado. Eredete az őslakosság azon szokásába nyúlik vissza, hogy ivótököt használtak, amit alkalomadtán magukkal is hordtak, és valószínűleg unalmukban vagy a kifejezés, a nyomot hagyás igénye – ki tudja megmagyarázni a művészi gesztus eredetét? – kidíszíttette ezeket velük. Ma különböző méretű, a napon kiszárított tököt használnak mindenfelé, ezekre csodálatos mitologikus, ritkábban hétköznapi jeleneteket és ősi szimbólumokat rajzolnak, rengeteg apró részlettel és díszítéssel, amelyeket azután éles faszerszámmal belevésnek a megszáradt héjba, az üresen, minta nélkül maradt felületeket pedig megperzselik és ezzel színt, meg régies külsőt kölcsönöznek nekik. Az így megmunkált tök nem a legolcsóbb szuvenírek közé tartozik, bár mint minden, ez is jócskán alkudható, ám szépsége és egyedisége megéri a pénzt. Külön érdekességük, hogy az a kis lelet, amely 2002-ben került elő egy andoki indián sírból és amelynek szén-izotópos vizsgálata megváltoztatta az indián vallási kultúráról addig vallott elméleteket, mivel kiderült, hogy az ott ábrázolt, mindössze 7,5 centiméteres „pálcás isten” i. e. 2250-ből való, azaz kb. 1000 évvel korábban létezett vallásos kultusz az őslakosok életében. Különben később ez a figura – a pálca a hatalom jelképe – lesz az inka vallás teremtő istene, Dira Cocha. A kis lelet pedig egy ivótök megmaradt darabkája. Az indián kerámiaművészet mai napig megőrizte mestereit. Természetesen, a cserépedényekből maradt fönn a legtöbb lelet – mint különben szinte minden ősi kultúra esetében –, és ma is foglalkoznak vele, sokszor ugyanazokat a technikákat alkalmazva, mint a régiek. Nazcában meg is látogattunk egy ilyen műhelyt, amelynek tulajdonosa és fő alkotója az egyszerűen Tóninak becézett, ám az érdemdiplomája szerint, teljes nevén Andres Calle Benavides, egy sírrabló család leszármazottja, aki büszkén vállalja őseit. A sírrablás mestersége különben nem szokatlan arrafelé. Valójában azért található elég kevés lelet a múzeumokban, és amik vannak, azok is inkább a magángyűjteményekben láthatók, mert az őslakosság emlékei sokáig, nagyon sokáig, közprédának számítottak. A kincskeresők mindig lelkesen kutattak a köztudatba beivódott mesés inka és egyéb kincsek után, találtak is belőlük eleget, a műtárgyakat pedig – legyen az ékszer, cserép, díszes eszköz vagy akármi más – legtöbbször kivitték az országból, mert legtöbbet külföldön fizettek érte, illetve egy részét a helyi gazdag gyűjtők szerezték meg. Az állam és a kultúra szempontjából az utóbbi a szerencsésebb helyzet, hisz ezeket láthatjuk a már említett Aranymúzeumban és a Larco gyűjteményben. De nemcsak a sírrablók, hanem a tudományos kutatók, illetve a hivatali megbízóik is sokáig hajlamosak voltak – vagy azok ma is? – eltulajdonítani a megtalált értékes leleteket. Híres példáink vannak bőségesen az európai régészet történetéből is, hisz az athéni Akropoliszon álló Parthenon timpanonja, meg az Erekhtheion kariatidái és egyéb szobrok, meg domborművek a British Múzeumban, a pergamoni Zeusz-oltár darabjai pedig Berlinben találhatók, hogy csak a legismertebbeket említsük. A Machu Picchu kincseit Hiram Birgham vitte el ezelőtt száz évvel a Yale egyetemre, eredetileg tanulmányozás céljából, ám végül csak az új évezredben sikerült ezeket Perunak visszaszereznie úgy, hogy már nemzetközi perrel is fenyegette az egyetemet. Andres, alias Tóni barátunk tehát, ez a magas, derék, pocakos, idős, de még mindig fekete, dús hajú és bajuszú, roppant joviális mester egy ilyen amatőr régész kincskereső és kincstaláló család ivadéka, akinek jó útra kellett térnie, hisz 1940-től Peruban törvény tiltja a műkincsek kivitelét, illetve illetéktelen értékesítését. Így kezdte használni a házban megforduló ősi darabok, illetve a család régészeti ismeretei adta lehetőségeket és fogott neki tanulmányozni az ősi fazekasság fortélyait, melyekkel minket is megismertetett. Színesen és jó kedéllyel mesélt családjáról és munkájáról, meg a moche kultúráról, melyből ihletődik. Ezek a fazekak, tálkák, kancsók, falitányérok, maszkok nem korongozással készülnek, mint ezt mifelénk megszoktuk. A mester egyenként hajtogatja, simogatja, dédelgeti, alakítgatja a kellő formájúra az előkészített és gombócokká gyúrt masszát. Majd égeti és festi rá az ősi motívumokat, melyeket, a néha szokatlan formákkal együtt, a talált edényekről másoltak le. A műhely mellett természetesen kis kiállítóterem van, tele a szebbnél szebb, mutatós kerámiákkal. Ennek ellenére nem volt túl nagy a vásárlási kedv, talán azért, mert az utunk elején jártunk a műhelyben. Esetleg épp azért nem, hisz a turisták általában előbb igyekeznek szemrevételezni a dolgokat és csak a végén vásárolni, bár a sokéves tapasztalatom azt mutatja, hogy ha valahol valami megtetszik – nyilván elsősorban népművészeti tárgyakra gondolok –, azt meg kell helyben vásárolni, mert megtörténhet, hogy soha többet nem találkozunk hasonlóval, hiába járjuk be utána az egész országot. Jómagam ott egyszerűen azért nem vettem semmit, mert tudtam, hogy textíliát mindenképp szeretnék hazahozni – részben pótolandó azokat, amiket Mexikóban elszalasztottam –, meg azért is, mert az alpaka gyapjúról és prémről már itthonról volt fogalmam és számítottam rá, ahogyan mindez össze is jött. És a bőrönd befogadóképessége, meg a repülőre felengedett súly bizony eléggé korlátozott – ezúttal 23 kg volt. Nem ősi kézműves termékként, hanem mert szeretem a megoldást, említem meg a festett köveket, amelyeket szintén leginkább Nazca környékén kínáltak eladásra. A kisebb-nagyobb, de maximum tenyérnyi lapos kavicsokat előbb világosbarnára vagy feketére festették, majd erre az alapra rajzoltak rá egy-egy híres, titokzatos motívumot feketével vagy fehérrel. És ezzel el is jutottunk Peru egyik legizgalmasabb látnivalójához, a Nazca-vonalak néven ismert, kétezer – plusz-mínusz 500 – éves, máig megfejtetlen eredetű hatalmas rajzokhoz. Ahhoz, hogy valamennyire érteni és értelmezni tudjuk nemcsak ezeket, hanem mindazt, amit ebben a dél-amerikai országban megtapasztaltunk, színeitől kezdve hangulatán keresztül egészen a különleges földrajzi adottságaiig, foglalkoznunk kell egy keveset az őslakosok, az indiánok történelmével. Albert Ildikó