Hatvan éve, 1956. október 23-án Budapesten kitört a forradalom, és a magyarországi események meghatározták az erdélyi hétköznapokat is. Mindenki a rádiót hallgatta, mindenki a híreket tárgyalta, szinte minden hatvan év fölöttinek van ötvenhatos története. Összeállításunk éppen ezért ezúttal nem a hősök, hanem az átlagemberek októberéről szól – megtudhatják például, hogyan élte meg ezeket a napokat egy gimnáziumi tanulólány, vagy hogyan vezetett az út a csíkszeredai rádióhallgatástól az ausztráliai gyáralapításig. [caption id="attachment_38064" align="aligncenter" width="2520"] Csipkés Ilona és Hajdu Magdolna. Születésnapi kitüntetésnek érezték a forradalmat[/caption] 1956 szeptemberében mintha már készült volna valami, forrongott a világ, izgalom, várakozás volt a levegőben, mondták többen is az emlékidézők közül. Egy magát megnevezni nem óhajtó kolozsvári képzőművészeti főiskolás lány – nevezzük Anonimának – azokban a napokban éppen hazajött Csíkszeredába. Rádiók mellett – Nem volt még rádiónk, és elmentünk a barátunkhoz, Kovács Sándor óráshoz és a baráti körből többen az ő rádióján hallgattuk az eseményeket – idézte fel. – Két-három napig ott voltunk. Emlékszem, mindenki azt képzelte, hogy Magyarország kivívja a függetlenségét, remények ébredeztek, én voltam az egyedüli kivétel, aki azt mondtam, hogy a Szovjetunió nem engedheti ki Magyarországot a csatlós államok közül, mert akkor a többi is ugyanezt követeli, és úgy éreztem, hogy ebből csak vérfürdő lehet. Utána visszamentem Kolozsvárra, kezdődött az egyetemisták pere. Több ismerősömet, köztük Balázs Imrét, Tirnovan Videt elítélték. 1957-ben hazajöttem, mert már csapkodtak körülöttem a villámok, és jobbnak láttam, ha eltűnök. – A hírek nagyon megszűrve jutottak el hozzánk, és az órák között tárgyaltuk meg eléggé visszafogottan – mondta Ajtony Gábor csíkszeredai gyógyszerész, aki akkoriban Marosvásárhelyen volt harmadéves egyetemi hallgató. – Nem tudtuk, tulajdonképpen hányadán áll a dolog, csak arról értesültünk, amit a Kossuth rádió mondott. Nagyon élénk emlékem, hogy halottak napjára hazajöttem Csíkszeredába, és szüleimmel együtt hallgattuk a Szabad Európát és Londont. A legmegrázóbb élményem az volt, amikor vasárnap, november 4-én, Nagy Imre segélykérő, S.O.S. beszédét beolvasták. Ma is beleborzongok, ha eszembe jut. Az utána következő eseményekről semmit nem tudtunk, azt adták be, hogy az ellenforradalmat leverték és a munkásparaszt kormány megalakult. Két évre rá, ötödéves koromban egy magyarcsanádi fiú elmesélte, hogyan dübörögtek keresztül a magyar határon Romániából is az itt lévő orosz hadosztályok. Akkor tudatosult bennem, hogy mire ment az akkori szovjet offenzíva. Gyertyák a bentlakásban Özv. Szabó Ákosné Hajdu Magdolna 1956 októberében 14 éves volt, elsős gimnazista, újdonsült bentlakó a csíkszeredai gimnáziumban. – A bentlakásban, az ún. Szibéria óriáshálóban legalább harmincan laktunk, s a háló mindig dermesztően hideg volt, nem lehetett kifűteni a szénnel és a tőzeggel, amit akkor használtunk. Ezen a napon a kinnlakó osztálytársaink suttogták el, hogy Magyarországon kitört a forradalom. A hír futótűzként végigszaladt, és teljes izgalomban tartott minket. Aznap volt a születésnapom, ezért is volt különösen emlékezetes. Október 24-én este, villanyoltás után, miután minden elcsendesült, a Szibériában gyertyát gyújtottunk, és közösen imádkoztunk elég hosszasan a forradalom sikeréért. Mindenkinek ugyanaz volt a gondolatában. Nem tudom, ki kezdeményezte, ki volt a hangadó, talán Csipkés Ilona, aki akkor a legjobb barátnőm volt és egy nappal korábban volt a születésnapja. Akkor még csak azt tudtuk, hogy győzött a forradalom. Jaj, hogy vártuk Nyugatról a változást, a jó változást akkoriban! Azóta is mindig elszorul a szívem, ha erre a napra gondolok! Akkor egyenesen születésnapi kiváltságnak is tekintettem, és olyannyira büszke voltam erre a gyertyagyújtásra, hogy bátyámnak levélben is leírtam, mi történt. Ma már tudom, hogy szerencsém volt, mert hasonló levelekért másokat börtönbe zártak. Aztán 1959-ben, de 1956 következményeként, több tanárunkat és nagyobb diáktársunkat is letartóztatták, de közülünk senkit nem ért bántódás, talán nem volt még beépített közöttünk. Csíkszeredából Ausztráliába – 1956 őszén a Bucsecs-ben kirándultunk a feleségemmel, és barátainkkal, Kozma Klárával és későbbi férjével, Józsa Jánossal – idézte fel a csíkszeredai Takács István nyugalmazott mérnök. – Amikor hazajöttünk, rögtön a rádió mellé telepedtünk le. Rettentő izgalmakkal vártuk az eseményeket, ugyanis édesapám éppen Budapesten volt, és nem tudtuk, hogy sikerül neki hazajönni abban a zűrzavaros időben. Másfelől meg a Kozma Klára testvére, Kozma Elemér gimnáziumi osztálytársam is velünk hallgatta a rádiót szintén nagy izgalommal, hiszen ők már Magyarországon éltek, és készült Budapestre, de ahogy haladtak az események, már terveket szőtt arról, hogyan fog továbbjutni Ausztriába. Szinte egész nap a rádió mellett ültünk. Nagy volt az öröm, amikor bejelentették, hogy győzött a forradalom, de annál nagyobb volt a levertség, amikor megtudtuk, hogy a szovjet csapatok bevonultak Budapestre. Én a menekülést és az ostromot 1944-ben Budapesten éltem át, akkor a várost borzasztóan tönkretették, és később, amikor láttuk, mi történt az ’56-os események alatt, nagyon fájt a szívünk, hogy újra mi lett a szép Budapestből. A csíkszeredai születésű Kozma Elemér vissza tudott menni Magyarországra, majd disszidált és Ausztráliában kötött ki, ahol „megcsinálta szerencséjét”. Életére vonatkozóan az interneten találtuk adatokat. Ezek szerint a Kozma Áron géplakatos fia özvegy édesanyjával és testvéreivel 1944-ben menekültként érkezett Magyarországra, ahol szerszámkészítő-műszerész szakmát tanult és síugróként válogatott sportoló lett, a Honvéd Sportegyesület tagja. „Jó dolgom volt, jártam külföldre – olvasható a Somogyi Hírlap október 28-i számában. – A sport-században ismerkedtem meg Puskás Öcsiékkel. Aztán jött a forradalom, és az összes barátom nyugatra ment. A nagybátyám, aki éveket töltött Szibériában, jól tudta, mi fog itt történni, azt tanácsolta, ne utazzak a válogatottal Lengyelországba, menjek inkább Ausztria felé a többiek után. 1957 januárjában, életveszélyes kalandok között, a határőr kiskatonák segítségével jutottunk át a határon, 1958-ban hajóztam át Ausztráliába.” A távoli földrészen Kozma Elemér műszerész kisvállalkozásából fejlesztette ki a Bayswater-i Kozma Industries nevű, ma is virágzó, évi 20 millió dolláros értéket termelő alkatrészgyárat. 1993-ban megvásárolta és szállodává alakította át a magyarországi somogygeszti kastélyt, amelyben a Somogyi Hírlap szerint faragott székek és asztalok kaptak helyet, a falon pedig Csíkszereda látképe és az édesanyjáról készült festmény emlékeztették a szülőföldre a tulajdonost. Kozma Elemér 2003-ban hunyt el. Nem lett hős, de kétségkívül meghatározta életét a forradalom, egy olyan világban, amikor szinte csak a véletlen műve volt, hogy kikkel statuál példát a hatalom, kiket ítélnek el koholt vádak miatt és kik sínylődtek hosszú évekig a kommunista börtönökben… Daczó Katalin