Mennyi is? Annyi. Egy jó napszám idehaza. Nem volt szerencsém és alkalmam úgy dolgozni, hogy zsebbe fizessenek. Nem vállaltam szürkén, feketén, de hivatalosan sem olyan munkát, amelyet így fizettek volna, csak tudom, hogy viszonylag elfogadható összeg. Viszont többször dolgozhattam úgy, hogy nem kaptam érte semmit… Ez az ötven körülbelül 250 lej, amiből jól el lehet lenni, ki lehet jönni, főleg akkor, hogyha huzamosabb ideig van arra lehetőség, hogy így tevékenykedjünk, s biztos a dolog, meg az érte járó fizetség is. Az igazán jó szakiknak ennél több jár. Hallottam a környezetemben itt-ott, hogy egy ács, kőműves, víz vagy gázszerelő szakember simán elkér napidíj gyanánt egy százast. Illetve ennyi eurónyi lejt. Mert így járja. Számolnak az emberek, van viszonyítási alapjuk, s azt mondják, hogy ennyi meg annyi Németben, Olaszban vagy Magyarban az órabér, s hogy ki kell jöjjön a lépés. Azért olcsóbb itt valamivel – mondják –, mert nem kell elmenni, de akkor is legalább ennyi meg annyi jár. Hogy így a piac. Hogy úgy a piac. Az élet is drága. Csúfság, szégyen, ha ennél szerényebb összegekért vállal el valaki bármit, s ha olcsó, akkor az olyan is.  Valóban: fel kell zárkóznunk az európai szinthez, s akkor idehaza is elboldogulunk. Csak az a nagy kérdés, hogy működik-e mindez huzamos ideig?  Azt is írogatják a lapok, hogy megugrott a hazai GDP, hogy jobban állunk ilyen téren, mint a bolgárok, mint a lengyelek, és az anyaországiakat is lekörözzük lassan. Vagy le is köröztük? Mindez szép és jó, csak az nem világos, hogy hol van, milyen magasan található ama bizonyos ég, ahová srófoljuk felfelé mesterségesen a tarifákat? Nem tudom. Tulajdonképpen az ötven euró akkor is felvillant minap egy beszélgetés során – a nemzetközi fuvarozásban dolgozó rokonom említette –, hogy nem könnyű átjárni manapság a határokon. S jól jön az euró a zsebben. Még akkor sem olyan könnyű járkálni, ha a logisztikának mondott árumozgatásban ténykedők manapság stratégiai ágazathoz tartoznak. Mert a stratégák, azaz maguk a gépkocsivezetők és a fuvarszervezők nap mint nap találkoznak furcsa jelenségekkel… Mennyire örvendtünk, fellélegeztünk anno, hogy légiesültek a határok, és gyakorlatilag úgy jártunk-keltünk az Európai Unió belsejében, mint kés a vajban. Ezt akartuk, ezt sulykolta a politikum, a gazdasági szereplők, s hogy valóságos Kánaán jön, ahol majd úton-útfélen ott a bőség kosara, a kolbászból levő EU-konform kerítés. És mindez eurósítva. Mígnem aztán megérkezett a koronavírus, és betette alaposan az ajtót. Mondja az illető, hogy elindul, útra kel, szeli a kilométereket, százasával, két országgal odébb hajtja aztán álomra a fejét. Lerakják a holmit, ismét újabb árut vételez, megy tovább, keresztül-kasul járkál Európa-szerte, hiszen nincs üres járat, s aztán fordul vissza vagy tíz nap múltán. Sokszor azt sem tudja, hogy hol milyen korlátozások vannak érvényben. Ott a zöldigazolványa a telefonjában, de időnként kinyomtatja a miheztartás végett, maszkok kötege a kesztyűtartóban, és van kézfertőtlenítő oldat is a fedélzeten. Mindenre felkészül, de olykor fennakad a szűrőkön. Megkérdik, hogy merre kószált. Sorolja az országokat, mígnem kiderül, hogy nem jöhetne haza simán, csak úgy, mert így, mert úgy. Valami mindig hibádzik. Vagy az egészséges, esetleg a betegséges mivoltát nem tudja meggyőzően igazolni, vagy a rakomány okmányai körül nem egyértelmű egy-két apróság. Ilyenkor ajánlja fel az illetékes hivatalnok, hogy amennyiben mellékel száz euró csúszót az aktákhoz, akkor mehet. Szóval visszatér folyton a korrupció bizonyos vírusa – ki tudja, hányadik delta-variáns a rendszerváltás óta! –, és fertőz. Egyébként büszke arra a rokon, hogy a százat lealkudta ötvenre, és jöhetett. Viszont szeget ütött a fejébe az eset, a jelenség, hogy vajon hányszor ötven euró lehet az illető vámszolga és sorompóőr napszáma? Vajon hányan akadnak fenn a hálóján? És hányan lélegeznek fel, ha csak úgy egyszerűen, simán megkapják a zöldigazolvány mellé a zöldjelzést és a nemzetközi síkon egyformán értelmezhető karmozdulatot, hogy eredj?!...