A letehetetlen munka Fiatalember vegye le azt az izét, eddig nem ismertem, de most már látom, hogy ki az – szólított fel Csíkkarcfalván Árpád bácsi. A nyolcvanéves, kedvesen mosolygó idős úr a maszkra célzott az izé alatt. Azért volt rajtam, mert arra voltunk kíváncsiak, hogy a Gyulafehérvári Caritas Hargita megyei otthoni beteggondozást ellátó munkatársainak hogyan telnek a hétköznapjaik a szükségállapot frontvonalában. A bevezetőben ezúttal sem fejedelmi a többes szám. Igen, ketten voltunk kíváncsiak Fodor Zsuzsánna fotós kollégával –  a rendőrjárőrök tevékenysége után –  ezúttal az otthongondozásban tevékenykedő ápolók mindennapjaira. Négy szem többet lát. Mit kerestünk mi Árpád bácsinál? Egy nap mindehhez kevésnek bizonyult. Csíkkarcfalvára még a múlt hétfőn ellátogattunk, Péter György, a Gyulafehérvári Caritas szociomedikális igazgatójával pénteken, személyesen beszélgettem Csíksomlyón, a Jakab Antal Házban. Még aznap délután telefonon értem el Csilip Csilla asszisztenst. Eközben a kolléga egész héten fényképekkel dokumentálta az otthonápolók munkáját. Az első utunk Csíkkarcfalvára vezetett. Most nem keltünk nagyon korán, reggel kilenckor egy kávé után indultunk útnak Csíkszeredából. Csíkkarcfalván Biró Tünde egészségügyi asszisztens és kollégája, Petres Mária-Magdolna már számított az érkezésünkre. A Caritas két munkatársa készséggel vállalta, hogy elvezet bennünket Árpád bácsihoz, akinek korábban kedvenc időtöltése volt, hogy rendszeresen beszélgetett egyik ápoltjukkal, a szomszéd Marika nénivel. Árpád bácsi udvarán, a padon ülve beszélgettek régen, de a szükségállapot bevezetése óta erre nincs lehetőségük. Persze, hogy mindkettőjüknek hiányoztak a közös beszélgetések. Azért látogattunk el Árpád bácsihoz, mert a fotós kollégának ahhoz támadt kedve, hogy azokat a tereket örökítse meg pillanatfelvételeken, ahonnan az emberek most hiányoznak. [caption id="attachment_121457" align="aligncenter" width="2560"] Árpád bácsi és a törzshely: az asztal az almafa alatt, ahol meg lehet tárgyalni a világ dolgait a szomszéd Marika nénivel. Ahol lehet élcelődni. Ahol oda lehet mondani.[/caption] [caption id="attachment_121458" align="aligncenter" width="2560"] Bár a két ház egy köpésre van csupán egymástól, a karantén kezdete óta nem szomszédolnak.[/caption] [caption id="attachment_121431" align="aligncenter" width="2560"] Marika néni számára így elsősorban unalmas ez az időszak. Legfeljebb az ajtó előtti „duzmálószékig” mozdul ki és várja, hogy lejárjanak az almafa nélküli napok.[/caption] A hosszú házasság titka Korábban Árpád bácsit is gondozták a Caritas munkatársai ezért régi ismerősként köszöntötte őket. Sőt még nekünk is örült, a felesége szerint mindig örül, ha beszélgethet valakivel. Ez élteti. Almás tésztával kínáltak bennünket. Messziről látszott, hogy finom. Képtelen voltam ellenállni a csábításának. Aztán persze szóba elegyedtünk, ha már ott voltunk. Árpád bácsi elmondta: a szükségállapot és a kijárási korlátozás bevezetése óta a legjobban a családja hiányzik, az unokái és a lányai, akik Budapesten élnek, pedig „minden áldott nap” beszélgetnek. – Reménykedünk. Éppen halottam, hogy mondta Johannis, hogy ez az állapot még két-három hétig fennmarad. Muszáj egy kicsit enyhítsenek a dolgokon, de az előírásokat be kell tartani, hogy a járvány ne terjedjen – igyekezett egyensúlyt teremteni a reményei és a valóság között Árpád bácsi. Mintha csak a Brian élete – a Monthy Python kultuszfilmje – záró betétdalát hallgattam volna, ő is arról beszélt, hogy mindig az élet jó oldalát kell nézni. Szerinte érdemes megállni a nagy rohanásban és az igazán fontos dolgokra figyelni. – Sok minden leértékelődik ilyenkor. A dolgok anyagi oldalára gondolok. Addig, amíg az ember tud egy kicsit beszélgetni, az nagyon nagy dolog. Mert nagyon hamar be lehet gubózni – osztotta meg velünk életbölcsességét Árpád bácsi, aki egyébként több mint fél évszázada él boldog házasságban feleségével. Természetesen azt is elárulta, mi a hosszú házasság titka. Sosem találtuk volna ki. A helyes megoldás: sokat kell veszekedni. Önkéntesből lett hivatásos Miközben derék munkatársam Árpád bácsi udvarán Marika néni hiányát fotózta, addig én megragadtam az alkalmat és alaposan kifaggattam munkájáról Biró Tündét. Elmesélte, hogy már nyolc éve a Caritas munkatára, előtte egy évet önkéntesként dolgozott a segélyszervezetnél. Amióta bevezették a szükségállapotot elég sok a teendő, gyógyszertárba kell menniük orvosságért, de el kell intézni a hétköznapi bevásárlásokat is. Azaz munkájuk van bőven. Kitért arra is, hogy az általuk gondozott beteg, idős emberek elég pozitívan viszonyulnak az új helyzethez. Ez alatt azt érti, hogy nem éreztetik velük, hogy veszélyt jelentenének rájuk nézve. Ennek ellenére akadnak olyan települések, ahol inkább lemondtak a Caritas munkatársainak szolgáltairól. – Nálunk szerencsére nincs olyan, hogy visszautasítsanak bennünket, sőt egyre többet kérik a segítségünket. Amibe tudunk, segítünk. Nemet nem mondunk. Mindegy, hogy idős vagy fiatal kéri a segítségünket – mesélte. [caption id="attachment_121430" align="aligncenter" width="2560"] Zsuzsa néni és Tünde. – Az a szomorú, hogy sok helyen mi nyitunk és mi zárunk – meséli Tünde, amint bemegyünk a kapun. Zsuzsa néni széles mosollyal fogad. – Influenza? Káposztalé. És lóganyétea. Egy kis, gézbe csavart lóganyégombócot kell belegübbögtetni a fenyőteába, és így át lehet vészelni a tüdőgyulladást – osztja meg velünk a tuti receptet. Ő ezzel kezelte a beteg kisgyerekét, mondja, amikor nem volt orvos a közelben. Majd megállás nélkül mesél tovább, szem elől nem veszíti a maszk mögé rejtőzött fotóst, huncutul nevet egyet és egy szempillantás alatt bevon a történetbe. Egyszerűen nem lehet kívül maradni. És nem is kell. Ugyanolyan széles mosollyal távozunk, amilyennel fogadtak minket.[/caption]   Néha a beteg dobja fel a gondozó napját Ezt úgy kell elképzelni, hogy a falubeliek tudják, hogy hová járnak ápolni. És ha épp Marika nénihez mennek, és útba esik egyik-másik szomszéd, akkor nekik is bevásárolnak és útközben beadják. Kíváncsi voltam, hogy vajon naponta hány beteget látnak el. Mi tagadás, egy kicsit leesett az állam, amikor elmondta, hogy bizony naponta 22-25 beteget is meglátogatnak. A hétfő, a szerda és a péntek kicsit húzósabb. Ilyenkor több a kötözés. Tekintettel volt arra, hogy egy laikushoz beszél, így elmondta azt is, hogy nem mindennap kell kötözni a betegeket. Általában heti háromszor kötöznek, de előfordul, hogy hétvégén is. A legtöbben ágyban fekvő betegek, akik rászorulnak arra, hogy tisztába tegyék, megmosdassák őket. A teendőit egyébként nem panaszként sorolta, hanem olyan magától értetődő természetességgel mesélte szinte egy szuszra, mintha csak azt mondta volna, hogy levittük a szemetet vagy vásároltunk fogkefét. Mozgáskorlátozottakat is gondoznak, segítenek nekik tornázni, sétálni. – Vannak olyan betegeink is, mint Zsuzsa néni, aki mindig feldob. Lehet akármilyen nehéz napom, mindig megmosolyogtat – meséli annyira szabad szemmel is láthatóan nyíltan és őszintén, hogy az ember szinte azt kívánja, bárcsak politikus lenne. De talán mégis jobb, hogy nem az. Szükség van rá az őrhelyén. – Alig vártam, hogy gyere, hogy két szót szóljak – sokszor így fogadják a betegek ápolóikat. Nem feltétlenül panaszkodni akarnak, arra kíváncsiak, hogy ápolójuknak milyen napja volt – részletezte Biró Tünde.   Nem munka, hivatás Az otthonápolás egyébként nem munka, hanem hivatás. Legalábbis Biró Tünde, Csilip Csilla és Péter György egybehangzóan ezt állította. Semmi okom nem volt kételkedni ebben. Mindkét asszisztenstől megkérdeztem, hogy mennyiben változott a munkájuk a szükségállapot bevezetése óta. Biró Tünde saját bevallása szerint még csak el sem gondolkozott azon, hogy nehéz-e a munkája. Amióta „sajnos beköszöntött ez a vírus”, többet kell vásárolniuk. Eddig is vásároltak heti egy alkalommal a betegeknek, de most hetente többször is elvégzik a szükséges bevásárlásokat is. Sőt a villanyszámlát és a kábeltévé-előfizetést is befizetik. Marika néninél például korábban hetente, most naponta, másfél naponta vásárolni kell. – Aki az otthoni beteggondozásban dolgozik, szívből csinálja. Nem nézi az anyagi oldalát, hanem örül, hogy segíthet másokon, a betegeken. Nem az van előttem, hogy hű, én ezért mennyi pénzt kapok és végzem a munkám. Nem! Ez egy hivatás – szögezte le Biró Tünde. Nem olyan, mint a kórházban, ahol jóval nagyobb fizetése is lehet egy asszisztensnek. – Aki ezt nem szívből csinálja, aki nem úgy megy oda beteghez, hogy lelkileg felvidítsuk, az nem tudja ezt a munkát ellátni – vallja meggyőződéssel Biró Tünde. Olyan munkákat is elvégeznek néha, ami nincs is benne a szerződésükbe. Például bevisznek egy öl fát, ha kell, és nem teszik szóvá, hogy ez a szolgáltatás már nincs kifizetve. Ugyanis elég szigorú szabályok rögzítik, hogy mi tartozik bele az otthonápolásba és mi nem. Elvileg mindenre, ami a leírtakon túl megy, külön kellene fizetni, de az ápolók az apró-cseprő pluszmunkára csak legyintenek. [caption id="attachment_121439" align="aligncenter" width="2560"] Petres Mária-Magdolna ápoló az egyik ágyhoz kötött betegét gondozza. A fotós szakma egyik velejárója, hogy személyes terekbe, nagyon emberi pillanatok közepébe toppan be az ember. Valószínű, meg lehet ezt szokni, de nem szeretném. Ha mindez természetessé válik, akkor eltűnik az alázat és annak az értéke, hogy az ember részese lehet ezeknek a történeteknek és esetleg magával is vihet egy töredéknyit belőlük. Valamiképp hasonlóan lépik át egyik személyes térből a másikba Marika is. Csakhogy ő érezhetően családtaggá válik. A betegek is családtaggá válnak. Mi pedig, fotósok, maradunk – jó esetben – jóindulatú voyeur szerepünknél.[/caption] Városon sem megy másként, mint falun Csilip Csilla általános asszisztenssel telefonon beszélgettem. Csíkszeredai tapasztalatairól faggattam, mert elsősorban az érdekelt, hogy van-e különbség a városi és falusi otthongondozás között. Hamar kiderült, hogy legfeljebb nüansznyi, de azért tudott újdonsággal szolgálni. Elmondta: változó, hogy egy nap hány beteget kell ellátniuk. Van, akit mindennap fel kell keresniük, de akad olyan beteg is, akihez minden második nap járnak, sőt olyan esetre is van példa, hogy csak heti egy alkalommal kell elmenniük, például, ha katétercserére van szükség. Ezzel együtt naponta legkevesebb 19 beteget keresnek fel, ápolnak, bevásárolnak. A szükségállapot bevezetése óta sokkal több munkájuk lett. A kötözések, injekcióbeadások száma, azaz az asszisztensi munka mennyisége nőtt elsősorban. – Nekünk nincsenek „korlátozásaink”, akit el kell látnunk, ellátjuk, akkor is, ha munkaidőn kívül esik. Emiatt nem utasítottunk vissza soha senkit – jegyezte meg Csillip Csilla. Szeredában is nagyon várják az idős emberek a Caritas munkatársait. Sokukhoz csak ők járnak fel, gyakorlatilag az egyetlen társaságuk ezeknek az idős embereknek, akikkel egy kicsit el tudnak beszélgetni, miközben az ápolók a munkájukat végzik. Sőt információforrásként is szolgálnak a számukra, mert így néhány hírt megtudnak a város életéből. Többet tudnak a betegekről, mint a családtagjaik Nem úgy kell elképzelni, hogy ők csak elmennek, dolgoznak, aztán pakolnak és eljönnek, hanem sokszor lelket kell önteni a betegekbe – értett egyet karcfalvi kollégájával Csilip Csilla is. – A szabadidőnkből is rászánunk annyit, hogy ne úgy hagyjuk ott őket, mintha tárgyak lennének. Nem az történik, hogy vége a munkának, és mi továbbálltunk. Hanem érző emberként viszonyulunk hozzájuk, hogy érezzék azt, szépen, emberségesen bánunk velük, megértjük a gondjaikat. Akikhez hosszú ideje járunk, azokról többet tudunk, mint a családtagjaik – mesélte. Elmondása szerint annyiban különbözik a városi idős emberek reakciója a maszk viselésére a vidékiekétől, hogy természetesebbnek veszik. Világosan értik, hogy a maszk viselésével őket próbálják védeni. Aki a járvány miatt nem akarta többé fogadni őket, az azonnal, „az első percben” elmondta, hogy a családtagjai megoldják az otthoni gondozásukat. De azt is hozzáfűzik, hogy amint lecseng a járvány, ismét igénybe veszik a Caritas munkatársainak segítségét. Velük is tartják a kapcsolatot, hetente megérdeklődik, hogyan érzi magát a beteg. Többnyire meglehetősen családias hangulat alakul ki köztük és a betegek meg azok családtagjai között. [caption id="attachment_121442" align="aligncenter" width="2560"] Jóska bácsi és Izabella. Jóska bácsi 99 éves. – Az a helyzet ezzel a kilencvenkilenccel, hogy sehogy sem lehet forgatni. A 86-ból lehetett még 68-at csinálni, a 99 viszont sajnos 99 marad. Vagy esetleg 66… – pisolyog az idős úr. Amikor a koronavírus által okozott kellemetlenségekről kérdezem, huncut legyintéssel elintézi, majd azokról a hónapokról kezd el mesélni, amelyeket hadifogolyként töltött Németországban. – Nem akartam a drótot látni, inkább dolgoztam – idézi fel a fogság alatt adódó alkalmi munkákat az egykori tanító. A történetekből előbb-utóbb előbukkannak a mosolygós fiatal lányok, majd egy fél órával később szelíden visszakanyarodunk a tömbház melletti padhoz, a pletykákhoz és a fehérnépekhez, akikkel nem könnyű. – „Mistózik” velünk az öreg – mosolyog rám Izabella és kacsint egyet Jóska bácsinak. Látszik, hogy értik már egymás humorát.[/caption] Ezt a munkát nem lehet letenni Az is érdekelt, hogy emberileg miként tudnak megbirkózni mindazzal, amivel otthonápolónként találkoznak. Egybehangzóan állították, hogy nem tudják letenni otthon sem a munkát. – Hazavisszük a munkát. Ott marad a gondolataink közt. Ez látszik is rajtunk. A családtagjaink is észreveszik, ha egy napunk nem úgy telt, ahogy kellett volna. Nagyon megrázó élmény, amikor elmész a beteg ajtójához, csengetsz, és akkor közlik, hogy vagy a mentő vitte el, vagy bekövetkezett a legrosszabb, a beteg meghalt. Ezt a munkát szeretni kell, különben nem tudod elvégezni – mutatott rá Csilip Csilla. Majd folytatta: itt nincs karácsony, nincs szilveszter. Karácsony reggel hatkor is felhívják őket a betegek hozzátartozói, ha baj van. Az ápolók és a családok között kialakult bizalom miatt akkor is először a Caritas munkatársait hívják a betegek hozzátartozói, ha azonnal a mentőt kellene hívniuk. Segélyszervezet a frontvonalban Péter György, a Gyulafehérvári Caritas szociomedikális igazgatója a Jakab Antal Házban fogadott. Meghívott egy kávéra, mesélte, hogy a lakók is itt kávéznak. Becsületkassza van, mindenki teljesen önkéntes alapon teszi be egy fiókba fogyasztása ellenértékét. Persze kamerát is felszereltek a biztonság kedvéért, de többnyire mindenki betartja az íratlan szabályokat. Így egészen más értelmet nyer a mondás, hogy Isten szeme mindent lát. Nem húztuk sokáig az időt, a lényegre tértünk. Péter György elmondta: Folyamatosan változik a személyzet létszáma. Otthongondozásban Erdély-szerte folyamatosan százötven alkalmazottal dolgoznak. Több mint fele egyébként Hargita megyében. Ezenkívül működnek a segélyszervezet idősotthonai, itt is többen dolgoznak. Ez természetesen függ az intézmény méretétől. Gyergyószentmiklóson, a Szent Erzsébet otthonban több mint nyolcvan dolgozó gondoz 160 idős embert. Székelyudvarhelyen a Szent Lukács központban a Caritas 16 munkatársa gondoz harminchárom embert. Csíksomlyón a védett lakóotthonban tizenegy munkatársuk tizennégy embert gondoz. – Ezek a kollégák mind a frontvonalban vannak. Az otthoni gondozóknak most még több munkájuk van, mert a kórházak csak a sürgősségi eseteket fogadják, aki nem krónikus beteg vagy halasztható orvosi beavatkozást igényel, azt mind az otthoni gondozáshoz irányítják – ecsetelte a szükségállapotban kialakult állapotokat Péter György. Hozzáfűzte: jelen állás szerint az állam többletfinanszírozást nem rendelt az otthongondozáshoz. Nemrég fedezte fel az Egészségbiztosító Pénztár (CAS) honlapján, hogy a hét elejétől kezdve finanszírozni fogják a pluszmunkát, ami az otthongondozókra hárult. Egészen eddig az volt az eljárás, hogy havonta fix összegű szerződést kötöttek a CAS-szal, és az ebben foglalt szolgáltatásokat fizették csak ki. A többi beteg vagy saját erőből megoldotta a gondjait, vagy kifizette a szolgáltatást. Ezután azonban az Egészségbiztosító Pénztár a valós igényeknek megfelelő szolgáltatás ellenértékét fogja kifizetni a szükségállapot ideje alatt. Túlóráznak a Caritas munkatársai Péter György ugyanakkor elmondta: munkatársaik sokkal több beteglátogatás végeznek el a szükségállapotban, mint azelőtt. A munkamennyiséget nem látogatásszámban, hanem ápolási órában szokta mérni. A beteglétszám ugyanis csalóka adat lehet, hiszen van olyan beteg is, akit elég hetente egyszer meglátogatni, akad, akit hetente kétszer, de olyan is, aki mindennap gondozásra szorul, hétvégén is. – Az egyházmegyében több mint háromezer embert gondozunk pillanatnyilag otthongondozásban. A szükségállapot ideje alatt az ápoltak száma nőtt, korábban ennél kevesebb volt. A kollégáink természetesen túlóráznak azért, hogy el tudják látni a betegeket – részletezte Péter György. Az üzletben sorba kell állniuk, a gyógyszerek beszerzése is gondot jelent. Sok olyan beteg is hozzájuk fordul, akiket korábban a kórházban kezeltek. [caption id="attachment_121450" align="aligncenter" width="2560"] Katika, Klárika néni és Misi bácsi. Klárika néni az utolsó injekcióját kapja, amikor Bakcsi Katalin ápoló társaságában meglátogatom. Nehéz az elzártság, hiányzik a távolban élő rokonok alkalmi látogatása. De hamar előkerül az unokától kapott kiszínezett képeslap: „Ezt a levelet azért írtam neked, hogy gyógyulást kívánjak. …te ne légy szomorú, mert apuék hazamentek helyettem. De remélem, a nyári vakációig elmegy ez a vírus, és haza tudok menni. Vigyázz magadra nagyon! Szeretlek és hiányzol.”[/caption] [caption id="attachment_121451" align="aligncenter" width="2560"] A közegészségügy bürokratikussága miatt morgolódó Misi bácsi leültet a konyhájában. – Én nem értem, ez vissza nem nő – lazítja a légkört egy kis fekete humorral, az évekkel ezelőtt amputált lábára mutatva. Miközben Katika az újabb műtétet követő napi kötözést végzi, Misi bácsi elbeszéli, miként kell újabb és újabb papírok után járkálni ahhoz, hogy aktuális papír legyen arról, amit mi itt és most a konyhában látunk.[/caption] Intézményes karantén Azt is minden további nélkül elmondta, hogy a Caritas Csíkszereda környékén két épületet ajánlott fel intézményes karanténnak. Az egyik Zsögödfürdőn a Caritas úgynevezett tábori épülete, a másik Hargitafürdőn a Caritas-villa épülete. A két épületben a járvány „első hullámában” 17-en voltak intézményes karanténban. Most, „a második hullámban” 34-en tartózkodnak a két ingatlanban. Mint részletezte, azért változik a létszám, mert ha egy csoport ember együtt jön, akkor őket akár egy szobábann is el lehet helyezni, de ha egyszerre csak egy ember érkezik, akkor ő külön csoportnak számít, nem lehet másokkal közös légtérben elhelyezni. Természetesen a törvényes előírásoknak meg kell felelni. Így biztosítják a szükséges fertőtlenítőszereket, a napi háromszori étkezést. Ezenkívül azokat az igényeket, amelyeket lehet, igyekeznek kielégíteni. Próbálnak segíteni, igaz, cigarettával, itallal nem tudnak szolgálni, de ha valaki nagy kávés, akkor neki minden reggel visznek egy napra való adagot. Az állam egy személy intézményes karanténba helyezéséért 230 lejt fizet naponta a szállásra. Ebben benne van a fertőtlenítő szerek, két rend pizsama, a papucs, a fogkrém és a fogkefe. Ez mindenkinek jár, aki bevonul. Az étkezés napi 70 lej személyenként, a hatályos jogszabályok értelmében ezt is az állam finanszírozza. [caption id="attachment_121452" align="aligncenter" width="2560"] A karantén beállta előtt a csíkszeredai Jakab Antal Ház helyet adott időseket foglalkoztató közösségi tevékenységeknek is. Jelenleg viszont azokat az egészségügyi dolgozókat szállásolja el, akiket más településről ideiglenesen áthelyeztek, vagy akik az önkéntes elkülönülést választják családjuk védelmében.[/caption] Alkalmazkodnak az új kihívásokhoz Egyébként sem volt egyszerű alkalmazkodniuk a szükségállapot hozta új kihívásokhoz. Az idősotthonokba a Caritas munkatársai be kellett költözzenek két hétre, azért, hogy ne találkozzanak másokkal, mert az idős korosztály veszélyeztetett csoportnak számít. – Azt tudom mondani, hogy a kollégáink nagy része azt, amit végez, hivatásból teszi, nem pedig munkaként – erősítette meg az egészségügyi asszisztensektől hallottakat Péter György is. Hozzáfűzte: igyekeznek, ahogy lehet, segíteni őket, hogy helyt tudjanak állni. Különböző pályázati forrásokból próbálnak pénzt szerezni. Valamennyi, a koronavírus-járvány kezelésével kapcsolatos sürgősségi pályázati kiírásra jelentkeztek. Több ízben kedvező elbírálásban részesült a pályázatuk, így meg tudják vásárolni a plusz-védőfelszereléseket. De pályáztak arra is, hogy ki tudják fizetni a túlórákat, pluszfizetést tudjanak biztosítani munkatársaiknak. Nemrég a magyar kormánytól kaptak egy hónapra elegendő védőfelszerelést. Nem bliccelhettük el a személyzeti kérdéseket sem. Péter György készséggel elmondta, hogy bizony a Caritas nagyon sok tevékenységét időszakosan felfüggesztették. Ilyenek a csoportos foglalkozások. Emiatt az ezzel foglalkozó munkatársaik egy része technikai munkanélküliségen van, más részük munkanélküli segélyen él. A szükségállapot kezdete óta már újraalkalmaztak közülük néhányat. Igyekeznek őket átcsoportosítani, mert a bevásárlásokat ők is el tudják végezni, ezzel pedig tehermentesítik a szakképzett egészségügyi személyzetet. Elsősorban házon belül igyekeznek személyzeti gondjaikat megoldani, de később elképzelhető, hogy keresni fognak új munkatársakat. Hozzáfűzte: több olyan pályázatuk is folyamatban van, amelynek az a célja, hogy élelmiszert tudjanak adni a rászoruló, szegényebb idős embereknek. Nehéz sorsú családok is vannak, aki eddig napszámból élt, annak elapadt a bevételi forrása. De számítani kell arra is, hogy folyamatosan nő a munkanélküliség. Így a járvány lecsengése után lesz, akin segíteni. A Caritas már ezekre az időkre is készül. – De ez már a jövő zenéje – fogalmazott Péter György.   szöveg: Kiss Előd-Gergely fotó, képaláírások: Fodor Zsuzsánna