erős felhőzet
szórványos felhőzet
kevés felhő
Őszbehajló
Egész éjszaka esett. Kint ülök a verandán és hallgatom az esőcseppek tompa koppanását. Valami megváltozott néhány óra alatt: míg tegnap még a strandon élveztük a napsütést, mára hirtelen beköszöntött az ősz. Tudtuk, hogy eljön, talán késett is néhány napot, de mégis szerettük volna hinni, hogy kitart még egy darabig a kánikula. Pedig kétségkívül ősz van, már napokkal ezelőtt láttam a fecskék készülődését, gyülekezőt fújtak és gyors röptükkel adták tudtunkra, hogy felkészültek a nagy útra.
Még két hét, és reméljük, hogy elkezdődik az iskola. Hosszú szünet után nemcsak a szülők várják, hanem a gyerekek is. Remélhetőleg újra beáll a rend, ismét keretek közé szorítva éljük a hétköznapokat, programhoz kötötten. Kell a rend, másképp kifolyik kezünk közül az idő. Rendszer nélkül csak locsogunk ide-oda, össze-vissza étkezünk, sosem tudjuk, hogy családtagjaink közül ki hol van éppen és mit csinál. Rend nélkül feje tetejére áll a világunk, mégis olyan gyakran vágyunk a kötetlenségre, a káoszra. Ilyenkor, szeptember elején pedig örömmel térünk vissza a rendszerbe. Újra és újra erőt merítünk valahonnan a folyatáshoz.
Szeretem az őszt, szomorú bájával együtt. És szeretem az évszakok váltakozását is. Az elmúlásban mindig benne van az újrakezdés lehetősége. Tudjuk, hogy néhány hónap múlva ismét kizöldül és virágba borul a természet, s a madarak is visszatérnek hozzánk. Így megy ez régmúlt idők óta, s remélhetőleg – vírus ide vagy oda – ezután sem lesz másképp. A várakozás megszépíti életünket. Mert addig vagyunk boldogok, amíg várakozunk és vágyakozunk. Amikor bekövetkezik, sokszor már észre sem vesszük a csodát. Goethe szerint a természet feltalálta a halált, hogy biztosítsa az élet örök folytonosságát. Örüljünk hát és bízzunk!
George Eliot angol írónő úgy gondolta, az ősz „épp az a csendes melankólia, melyet úgy szeretek – mely harmóniát teremt élet és természet között. A madarak már hazaútjukról tanácskoznak, a fák felöltik a hervadás lázas, avagy épp halovány színeit, és kezdik behinteni a földet, hogy az ember még lépteivel sem zavarná meg föld és lég pihenését, míg olyan illatot árasztanak, mely tökéletes enyhszer a nyugtalan léleknek. Pompázatos ősz! Egész lelkem rabul ejti, s ha madár lehetnék, mindenütt az ősz nyomában szállnék a világban.”
Nagyálmos Ildikó
.jpg)
