Olvasom, hogy a régóta emlegetett Jégkorong Akadémia végre Székelyföldön is útjának indul. Már-már szinte örvendenék, de mégsem teszem, hiszen a történettel úgy vagyok, mint a mesebeli király, akinek egyik szeme sír, a másik meg kacag. Az időzítés jónak tűnik, hiszen a sportág fokozatos visszafejlődést mutat az utóbbi években, s végre itt az alkalom, hogy el lehessen indulni a fejlődés utján. A helyszín kiválasztása viszont nem tűnik a legszerencsésebbnek, ugyanis egy akadémia működtetése a kisiskolásoktól a középiskolásokig, sőt talán a főiskolás korú hallgatókig minden korosztályt átfog, és természetesen megfelelő étkeztetési, lakhatási, iskoláztatási körülményekre van szükség, nem mellékesen gondolni kell a kiegészítő és építő jellegű szabadidős programokra is. Én tudom, hogy ma a világban a különböző döntések az erő mentén születnek, de akkor is nálunk, a Székelyföldön talán jó lenne még mindig helyet adni az észérveknek, vagy ha ez már nem működik, akkor bár őseink iránti tiszteletből át kellene gondolni a döntéseket. Ha itt lehetnének közöttünk Vákár Lajos, André Miklós, Szabó Géza, Szabó Gyula, Ferencz János, Czáka Zoltán és annyi más egykori neves csíkszeredai jégkorongozó, és megkérdeznénk tőlük, hogy mi a véleményük a mostani döntésről, nem biztos, hogy díjaznák. Valószínű feltennék a kérdést, hogy akkor az ő kilenc évtizedes munkájuk semmit sem ér? Mert ebben a majdnem kilencvenéves csíkszeredai hokitörténelemben igenis benne van az ő munkájuk, az ő reményük és az ő álmuk is. Csíkszeredának ez a sport hosszú időn keresztül olyan volt, mint az embernek a levegő. Néha tiszta volt, néha koszos, de valahogy nélküle nem tudottt létezni.De talán meg lehet kérdezni, ma még köztünk levő, köztiszteletnek örvendő polgárokat, egykori neves jégkorongozókat, úgymint Basa János, Gál Sándor, Antal Előd, mi a véleményük a mostani döntésről. Jó lenne meghallgatni az ő véleményüket is. Egyetemi éveim alatt lehetőségem nyílt bejárni az országot, és bárhová is érkeztem, és megmondtam, honnan jövök, két dolgot tudtak a városomról. Mégpedig azt, hogy itt hideg van, és itt hokiznak az emberek. Mást nem tudtak Csíkszeredáról, de ezt tudták! Úgy gondolom, az elmúlt kilenc évtizedes hokimúlt elegendő érv ahhoz, hogy Csíkszereda kiérdemeljen egy hokiakadémiai központot. A most lezajlott oroszországi hokivébét az oroszok rendezhették volna Vlagyivosztokban vagy Novoszibirszkben vagy Ir­kutszk­ban, de valamiért Szentpétervárt és Moszkvát választották helyszínül, s gondolom, nemcsak úgy kedvtelésből, hanem valószínű annál az egyszerű oknál fogva, hogy mindennek nem csak ideje, de helye is van! Részemről fejet hajtok tiszteletem jeléül egykori nagy hokisaink előtt, elvégzett munkájuk előtt, az általuk teremtett csíkszeredai hokiiskola előtt. Vajon mások is meg tudják tenni ugyanezt? Péter Zoltán István hokikedvelő polgár, Csíkszereda