Ha az ember azt olvassa egy orgonaregiszternél, hogy „Hangfőnök” vagy „Buffogó”, netán „Zokogtatóval” vagy „Varázshegedűvel” találkozik, akkor Székelyföldön jár. Ezek a székely népi humor sajátos sziporkázásai, a székelyföldi orgonakészítő mesterek által használt megnevezések a 19. században. A nagy barcasági mesterek árnyékában, de valós értékeket képviselve, a többi régiókhoz hasonlóan, a Hargita aljában is megbecsült orgonakészítők dolgoztak. Közülük mutat be néhány színes egyéniséget Márk Attila. Az orgonakészítés kihívást jelentett a legjobb asztalosoknak. A székely famegmunkáló mesterségek elterjedésének okát a következőkben kell keresnünk: a nagy erdőségek közelsége, a nehéz életkörülmények, az elzártság, jól példázza mindezt, hogy míg a homoródmenti orgonák készítőit egy kézen megszámolhatom, addig a keresztúri körben, a Szászföld közelsége következtében több e vidékről származó mestert is találunk. De folytathatnánk a különös társadalmi és szociális élethelyzettel, amelyben éltek, valamint a mesterséghagyományozással apáról fiúra, mint például a Mátisfalvi Szőcs orgonakészítő család esetében. Van egy sajátos, székellyel született hajlam, hogy amikor kilépik hazájából, tapasztalatait igyekszik felhasználni hazatérte után. Azt, amit látott, megfigyelt, megpróbálja otthon is előállítani. Jánosfalvi Sándor István 19. századi lelkész-író könyvében megjegyzi: „Most pedig legújabban két falusi ifjú székely asztalos ú. m. Matisfalvi Szőcs Sámuel és Abásfalvi Balázs Mózes csak más orgonák megnézése a szemmel tett kevés lopottgatások után, önmaguktól tanulva, orgonákat is olyanokat kezdettek készíteni, melyek ha nem is tökéletesek, igaz művészekével nem mérhetőek is, de sokkal jobbak mint a Városfalvánál említett németeknél.” Jellegzetes kétszekrényes – szerény, de szépen munkált – hangszereit mind a Ho­moródmentén, mind a keresztúri körben csodálhatjuk. Érdekes, és egyben egyelőre tisztázatlan kérdés, hogy az abásfalvi Balázs Mózes és az ugyanazt a nevet viselő lókodi orgonakészítő mester ugyanaz a személy-e. Miután Balázs Pál és családja 1853-ban Abás­falváról Homoródal­másra költözött, az előbbi helységben öccse, Balázs Mózes – kinek születési bejegyzését az abásfalvi anyakönyvekben megtaláltam – folytatta a bútorfestést, sajátos, egyéni jegyeket viselő stílust alakítva ki. [caption id="attachment_41784" align="aligncenter" width="6948"] Boda József és családja Taplocán, 1910 körül (Daczó Katalin gyűjteményéből)[/caption] Valószínűleg apjuk, idősebb Balázs Mózes is bútorfestőként dolgozott a 18. században, illetve a 19. század elején, példa rá többek között a Haáz Rezső Múzeumban őrzött, hátlapján „Balas Moses 1819” feliratú irattartó láda. Az orgonakészítő fia is így jegyzi munkáját: a homoródújfalvi templom orgonaszekrény-hátoldalán ez olvasható: „BALAS MOSES TSINÁLTA EZT AZ ORGONÁT 1846-BAN.” Az általa készített orgonák szekrényeit is a rá jellemző, népi festett bútorok virágmotívumai­val díszítette. Azt írják a kénosi jegyzőkönyvek: „másfelől külön emlékezetet érdemel azon tekintetben is, hogy az mester egyéb iránt az orgonát külön és ahoz értő magán művészek által szoktak kiékesítetni és aranyoztatni, a fenti magától ékesíttetett és aranyoztatott ki igazi móddal.” De nemcsak Kénoson, hanem Nagyajtán is felkérték az összes templomberendezés festésére. Az ugyanazt a nevet viselő lókodi asztalos pedig, aki orgonákat is készít, Lókodon malmot épített: „e kis faluban egy Balázs Mózes nevet viselő asztalos által épített nehéz gépezetű szárazmalom, mely míg lejártat egy véka gabonát, addig az azt húzó két ló megízzad...” – írja Jánosfalvi Sándor István. Mátisfalvi Szőcs Sámuelről Csíki Csaba zenetanár Kolonics. Orgonaépítészet a XIX. századi Erdélyben című könyvében ezt írja: „Apa és fia udvarhelyszéki orgona építők. Az apa az ikerszekrényes, csúszkaládás, mechanikus szerkezetű kis orgonák mestere.” Orgonafelmérő útjainkon többször találkoztunk a mester saját kezű bejegyzéseivel, amelyek teljesen sajátosak, itt a homoródjánosfalvi orgonában való humoros bejegyzést idézem: „Készítette ezen orgonát Mátisfalvi Szőcs Sámuel 1846-ban, kijavíttatott és takaríttatott 1876-ban ugyanazon Szőcs Sámuel által. Aki megígéré, hogy 30 év múlva újra kitakarítja.” Olyan munkáról is tudunk, amit valamilyen ok miatt nem végzett el. A firtosmartonosiak vele tárgyaltak először orgonaépítés ügyben, sőt előleget is fizettek, de végül, az orgonát nem ő építette meg. Balázs Mózeshez hasonlóan, a következő orgonakészítő generáció udvarhelyszéki képviselője, a homoródalmási Bartha György, aki – talán ismerve az almási bútorfestő iskola hagyományait – arra vállalkozott, hogy Gyepesen megfesti az orgonát, ugyancsak ő javította ki az énlaki vagy a sepsibodoki öreg, 1819-ben készült orgonát. Többször megkérik őket, hogy alakítsák át a régi, hátuljátszós orgonákat elöljátszóssá, illetve templomjavítás vagy -építés esetén az orgonákat leszerelték, majd újraépítették, mint Balázs Mózes tette a homoródszentmártoni orgona esetében. Öregkorukig dolgoztak, csak a fizikai erő elvesztése akadályozta meg őket abban, hogy munkát vállaljanak. Mátisfalvi Szőcs Sámuel 1911-ben, öregen elvállalta a lókodi orgona javítását: „Most azonban fent nevezett vállalkozó személyesen ifj. Balázs Mózes gondnoknak, hogy szem gyengülése miatt vállalkozásnak nem tehet eleget, mert teljesen képtelennek érzi magát szem világa vesztessége miatt az orgona javítására.” A 60 éves Balázs Mózes pedig 1893-ban, a recsenyédi orgona karbantartását élete végéig magára vállalta! Haáz Ferenc szerint a székelység közt a sok mindenhez értő embereknek tekintélye van. Tudásukat becsülik és elismerik. Általában azt tartják, hogy a mesterség iránti hajlam együtt születik az emberrel. Az orgonakészítőket „művészeknek” nevezték és munkájukat nagyon megbecsülték. Sokszor olvashattam jegyzőkönyvi dicsérő sorokat végzett munkájukkal kapcsolatban. Mégis a saját, szűk hazájukon kívül bizalmatlansággal kezelték őket: jó példa erre a csíktaplocai orgonakészítő mester, Boda József esete, aki a pécsi Angster-gyárban tanult mesterséget, majd Temesváron, a Wegenstein cégnél tanult tovább, amikor a homoródszentmártoni egyházközségnek áron alul kínálta orgonáját, azzal a céllal, „hogy azon a vidéken is legyen egy új orgonám mintának”, Kolozsváron teljes bizalmatlansággal fogadták ezt a tényt: „amint veszem észre ez a Boda József egyházközségeinket olcsó orgonákkal óhajtja ellátni, nagyon ajánlanám pl. éppen ezen orgonát egyházunk részéről is hozzáértő szakemberrel megnézetni.” Voltak negatív példák is, mint pl. Lókodon a György Péter lövétei molnár által végzett orgonajavítás – a másképpen leveleiben szűkszavú – Carl Einschenk látva a javítást, keserűen fakadt ki a homoródalmásiaknak írt levelében: „Ez az eredmény a művészetnek, ugy kel dolgozni, mint a lövétei molnár, akor legalább marad valami rajta, láttam locodon is, en már anál jobb orgonákat dobtam tűzre, mint a milyent ottan csináltak.” A homoródkeményfalvi orgonajavítás után megbízott felülvizsgálati szakértők Pálffy Ákos és Benedek Sándor nem ajánlhatta az elvégzett javítás elfogadását, mert „míg a vállalkozó (György Péter – szerk. megj,) az orgonát szakértővel nem hangoltatja, mivel vállalkozót sem találom elég alkalmasnak arra, hogy ő, mint teljesen laikus, ezt a hangolást közmegelégedésre elvégezni tudná.” Érdekes színfolt volt az 1940-es években működő orgonaépítők között Magyari Árpád, aki a jegyzőkönyvekben hol középajtai, hol baróti majd székelyudvarhelyi lakosnak vallja magát. Róla jegyezték le, hogy több sikeres orgonajavítás mellett több helyen a szerződés megkötése után az orgonasípokat elvitte magával javítás céljából, aztán „elfelejtette” azokat visszahozni, olyannyira, hogy 1951-ben a fiatfalvi lelkész, aki az orgona javítására egyházközségével szerződésre lépett Magyari Árpáddal, a közgyűlésen a következő bejelentést tette: „Magyari Árpád orgona építő mester a segesvári ügyészségen le van tartoztatva s 376 drb. orgona síp annak az egyháznak a tulajdonába jutnak, amelyik az ígényét hamarabb bejelenti.” Nemsokára Ma­gyari Árpád elhunyt. Meg kell említenünk, érdekesség szempontjából azt az orgonajavítással foglalkozó lelkész párost, akik a környéken az 50-es években számos javítást végeztek. Lukácsi Mózesről és ifj. Szász Dénesről van szó. Az udvarhely­széki orgonaépítők so­ra napjainkig tart, jeles képviselője Pap Zoltán székelyud­varhelyi orgonaépítő, akinek orgonajavító munkájával számtalan orgona történeténél találkoztam, és aki restaurálási, javítási munkája folytán, elődei munkásságának jó ismerőjévé vált. Aki azt hiszi, hogy az orgonaépítéssel kiürült a székely fafaragási, építkezési fantázia, azt megnyugtatom, hogy születtek és születnek ma is sajátos székely termékek, mint például cipőkéregvágó gép, vízi erőre mozgó madárijesztő, fakerékpár és újabban fagépkocsi, magánjáró szekér és repülőgép, ennek építője az orgonakészítő Boda József mester lévén: „Csíktaplocán Boda József orgonakészítő már évek óta foglalkozik egy repülőgép összeállításával. Értesüléseink szerint fáradozásai eredményesek, mert most sikerült neki saját találmányú repülőgépet teljesen összeállítani. Ami azonban bökkenő, tovább kísérletezni nem tud, mert a gépek előállításához mintegy 2000 korona lenne szükséges” – olvasható a korabeli Csíki Lapokban. Valóban, a székely találékonyság kiapadhatatlan! Érdemes lenne a vidék értékes műemlék orgonáinak megmentése, mert általuk sajátos kulturális értékeink egy részének áthagyományozását szolgálnánk.