borús égbolt
Onlányok, onlegények
Egy érettségire készülődő, végzős fiatallal beszélgettem a minap, és nagyon öregnek éreztem magam tőle. Lelkes volt, öntudatos, magabiztosságán látszólag nem ütött rést az elmúlt két kiherélt esztendő. Előre örült, hogy mennek énekelni a tanárokhoz, csacsogott a ballagásról és a tablófotózáson viselendő ruhájáról. Egyetemi terveit kristálytisztán mutatta be, szemernyi kétség nélkül tekintve a jövőbe. A Z generáció általános jellemzőit egytől egyig felfedezni véltem rajta.
Ezek az ezredforduló környékén született ifjak sok mindenben különböznek tőlünk, akik kiértünk már a platóra, vagy ahogy Márai írja, só és bors között vagyunk, utalva ezzel az elkerülhetetlen őszülésre. Természetesen ők sem mind egyformák, de van pár jellemvonás, ami legtöbbjükre igaz. Mint digitális bennszülöttek egyértelműen technológiafüggők és mindig online kapcsolatban vannak egymással. Nem sokra tartják, ha valami nem ad azonnali és intenzív élményt, ami nem interaktív, az nem is lehet menő. Beleszülettek a fogyasztói kultúrába, a hiánygazdaságról nincs tapasztalatuk. Szeretnek és tudnak szórakozni. Bár türelmetlenek és nem sokat adnak se a szabályokra, se a tekintélyre, sok mindenben jobbak az idősebb nemzedékeknél. Ilyen például a figyelemmegosztás, a kreativitás, a digitális kompetenciák. Gyorsabbak, magabiztosabbak, inkább ki merik fejezni az érzéseiket, gondolataikat. Önérzetesek, kiállnak magukért és egymásért, az igazságérzetük fejlett. A munkaerőpiacra néha irreális elvárásokkal lépnek, de nem félnek váltani, ha jobb ajánlatot kapnak, és kevésbé hagyják magukat kizsákmányolni. Nem esik nehezükre egyértelműen meghúzni a határt munka és magánélet között. Talán önállóbbak is, mint mi voltunk egykor. Esetükben jól működnek az atipikus foglalkoztatási formák, a home office, a rugalmas és magas technológiai hátteret igénylő munkaszervezés. Elvárják, hogy partnerként kezeljék őket és pozitív megerősítéseket kapjanak. És ott van bennük ugyanaz a blokádtörő hév, ami már bennünk, sőt az előttünk járókban is ott volt. A történelem során a diákság mindig is hajlamos volt a forradalmi eszmék képviseletére, gondoljunk csak a márciusi ifjakra, ’56-ra, a szolidaritásmozgalmakra vagy ’89-re. Nem csoda, hogy a mindenkori hatalom mint gyanús, kezelhetetlen és izgága csoportra tekint rájuk.
A felnőttkor küszöbe legtöbbünknél az egyik legszebb időszak az életben. Nálunk sem volt másképp, a világ császárának éreztük magunkat a sikeres érettségit és felvételit követő első egyetemi félévben. Okosnak, győztesnek, sebezhetetlennek. Ezen aztán már az első vizsgaidőszak sokat koptatott, de az első pár hónap gyönyörűséges volt. Mindenről volt véleményünk, a csikóhalak szaporodásától az űrkutatásig, és bőszen hangoztattuk is. Avíttnak tűnt minden, amit a család képviselt, ellenben a barátok véleménye szent volt, és sérthetetlen. Nem volt bennünk félelem, bizonytalanság, hitünk szerint a jövő édes volt, és ígéretes. Szerelmesek voltunk a létezésbe, minden nap egy új és nagyszerű kaland lehetőségét hordozta.
Mikor és hogyan kopott meg mindez? Hány küszöb kell ahhoz, hogy érett felnőttek legyünk? Karinthy Frigyes Találkozás egy fiatalemberrel című művében azt a képzeletbeli helyzetet vázolja fel, mikor a középkorú ember találkozik fiatalkori önmagával. Az ifjú számonkéri rajta, hogy mi lett a sok szép, világmegváltó álommal, az idősebb pedig a megalkuvások elkerülhetetlenségéről dadog. Azt hiszem, hasonló helyzetben, nekem is lenne bőven magyarázkodnivalóm. Boldog ember az, akinek nem kellene szabadkoznia.
Rátz-Illés Mária
