Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveim, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva mindazokat a köteteket, amelyeket úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. Voltaképpen hét könyvének dedikációjából választottam ki az 1983-ast, és nem véletlenül. Oláh Istvánnal (1944) közel másfél évtizedig egymás mellett üldögéltünk a Hargita szerkesztőségének egyik szobájában és néha egészen érdekes játékokat találtunk ki: hogyan lehet belopni egy-egy kötelező anyagba a szöveg mondanivalójától teljesen eltérő szókapcsolatokat, de oly módon, hogy a stílust se törje meg és a fölöttünk levő vagy utánunk következő lépcsőfokokon (rovatvezető, főszerkesztő-helyettes, főszerkesztő, szerkesztőségi titkár, korrektúra, majd cenzúra) senkinek ne tűnjön fel. Neki mint már többkönyves költőnek könnyebb dolga volt, hiszen verseiben amúgy is a történelem, a kultúra, a művészet, a marosvásárhelyiként Csíkszeredában megélt hétköznapi élet töredékeiből, metafóráiból építkezett, és olykor cikkeiben is megjelenő meglepő gondolattársításaival nem nagyon tudták, hogy mihez kezdjenek az irodalomkritikusok. Eredeti – mondták ilyenkor, és Pista valóban eredeti volt. Senki nem beszélt olyan választékosan, a műveltség olyan koncentrikus köreiben az élet legkisebb dolgairól, mint ő. Képzeljünk el például a nyolcvanas években egy füsttel teli, szocreál cukrászdát, olajfestékkel fehérre mázolt, cirádás vasszékekkel, ahová műszak után betér a csíkszeredai kötöttárugyár vasútállomás felé igyekvő néhány ingázó munkásnője, hogy bekapja a kávénak nevezett valamit, és akkor a már ott üldögélő Pista így szólítja meg egyiküket: „Hölgyem, a sálja kísértetiesen emlékeztet az Isadora Duncanéra, foglaljon helyet mellettünk.” Sportkocsik akkor mifelénk még nem száguldoztak, mint 1927-ben a francia tengerparton, hogy kerekükre tekerjék a kor leghíresebb balett-táncosának, az ex-Jeszenyin feleségnek a sálját, így vetve véget életének, a szíves ajánlat ilyképpen válasz nélkül lebegett a kocsmaszagú levegőben. Szobájának egyik falára Chagall-reprót festetett Gaál Andrással, a kék angyalok úgy kitágították a tömbházlakást, mintha a szürke lépcsőházon túl már maga a mennyország kezdődött volna. Jómagam mindenféle rossz írógépen bütyköltem, egyenesben, ő sohasem ceruzával vagy golyóstollal, hanem mindig válogatott töltőtollakkal fogott hozzá az íráshoz. Ildomos volt megdicsérni tollhegyüket, éppen úgy, mint zsebóráit, amelyeket a leglehetetlenebb helyekről gyűjtött össze, a különböző korokból származó csempékről nem is beszélve, amelyekből nagyobb gyűjteménye volt, mint a múzeumnak. 1985-ben átment az Előréhez, majd 1989-től a Romániai Magyar Szónak dolgozott. Én Csíkszeredában maradtam, ő Székelyudvarhelyen vert tanyát. Irásaink néha találkoznak a kolozsvári-csíkszeredai Cseke Gábor és a stockholmi Gergely Tamás szerkesztette ujkafe.website elnevezésű honlapon, amely leginkább erdélyi magyar tollforgatók szövegeiből igyekszik kiszűrni a maradandót. Személyesen pedig talán három esztendeje láttuk egymást, Kányádi Sándor hargitafürdői házában. Érett a málna és élt Kányádi. (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1983. Szerkesztő: Németi Rudolf, Műszaki szerkesztő: Bálint Lajos. A borítólap Mérei András munkája, Ára 9 lej)

Székedi Ferenc