Huszonegy éve a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház alkalmazottja Bârdan Nicuța asszisztens. A pszichiátriai osztályon dolgozott mindezekben az években, tavaly pedig, amikor a csíksomlyói osztályok személyzetének kisegítése érdekében a kórház felhívással fordult az alkalmazottakhoz, elsőként jelentkezett önkéntes áthelyezésre, és három hónapig vett részt a koronavírusos betegek ápolásában. – Miért jelentkezett tavaly az áthelyezésre? – Egyetlen magyarázata van ennek, úgy éreztem, oda kell mennem. Akkor azonnal úgy gondoltam, válaszolnom kell erre a felhívásra, és szerintem most is így tennék, ha ismét szükség lenne máshol a segítségemre. Amennyiben az osztály vezetősége beleegyezne, segítenék, ahol csak kell, koronavírusos betegeket ellátó osztályon, intenzív terápiás osztályon vagy sürgősségi osztályon is. Ha mi, asszisztensek nem segítünk, ha nekünk nincs bátorságunk odamenni ezekre a helyekre, akkor, amikor szükség van rá, akkor kinek legyen, akkor ki menjen más? – Milyenek voltak a csíksomlyói osztályon töltött hónapok? – Szép, de nehéz is volt. Kezdetben még nagyon ismeretlen volt számunkra ez a fertőzés, ez a betegség. Ha egyik nap tapasztaltunk valamit, másnap már lehet, hogy azt a tapasztalatot a gyakorlatban már nem lehetett alkalmazni, mert már teljesen más volt minden. Az egészségügyi gyakorlatban egyébként sokszor van ez így, egy adott betegség másként nyilvánul meg egyénenként, hisz a betegek sem egyformák, mind egyéniek vagyunk. Hiába akarok én ugyanúgy eljárni, ha egy másik betegnél már másak a megnyilvánulások. – A pszichiátrián, feltételezem, hogy ez még inkább így van… – Igen, itt nálunk a gyakorlatban is így van ez. A tudásunkra támaszkodunk, de nagymértékben kell alapozni az intuícióra is, megnézni mindig, mi az, ami alkalmazható, mi az, ami megfelelő az adott beteg számára abban a pillanatban, abban az állapotában. És lehet, hogy később ez már teljesen másként van. Gyakran ingázunk két véglet között, és ezért fontos megtalálni az arany középutat, törekedni erre. Igyekszünk mindig a legjobbat tenni. Még akkor is, ha ez nem mindig sikerül hiánytalanul. – Mit gondol, ezen intuíció mellett még mire van szüksége egy jó asszisztensnek? – Lélekjelenlétre. Szellemileg és fizikailag is jelen kell lenni abban, amit végzünk. Emberek vagyunk mi is, elfáradunk, hibázunk is, de igyekszünk végezni a dolgunk és jól teljesíteni. – Mióta dolgozik a kórházban? – 2000-ben kezdtem el itt a munkát, korábban helyettesítőként dolgoztam a tanügyben. Bákó megyei vagyok, Onești-en végeztem el az egészségügyi asszisztensi képzést, és mondhatni véletlenszerűen kerültem ide. Egy ismerős jelezte, hogy van egy álláshirdetés, megpályáztam, sikerült, és azóta itt vagyok. Két fiam van, 7 és 14 évesek. A családom megértően viszonyul a munkámhoz, azt is megértették, amikor a Covid-osztályon dolgoztam és a Jakab Antal Tanulmányi Házban laktam két hétig, megelőző intézkedésként, nehogy megfertőzzem őket. – Egy kezdő asszisztensnek mit mondana, mire számítson az, aki most kezdi ezt a mesterséget? – A kezdők mindig lelkesek, tudom tapasztalatból. Azt ajánlanám, hogy legyenek nyitottak a további tanulásra, hisz nagy különbség van az elméleti és gyakorlati tudás között. Úgy kell az elméletet alkalmazni, hogy a beteg megkapja a szükséges segítséget. Legyenek türelmesek, állhatatosak és nyitottak az újdonságra, az irányukba megfogalmazott igényekre, az előreláthatatlanra.

R. Kiss Edit