Árvíz előtti és árvíz utáni időszakra tagolják az időt Udvarhelyszék hat községének tizenöt településén, és Székelyudvarhely egy részén 2005. augusztus 23-a óta, amikor az utóbbi száz esztendő legsúlyosabb áradása pusztított a vidéken, tizenhat emberéletet követelve és súlyos károkat okozva. Most, a természeti csapás után tíz évvel Nyikómalomfalvára látogattunk el, és annak próbáltunk utánajárni, őrzi-e még a falu a nagy árvíz emlékét. [gallery link="file" ids="9820,9807"] [dropcap]A[/dropcap]zt lehet mondani, hogy a falu azóta újjászületett. Az árvíz teljesen tönkretette és újjá kellett építeni – állapítja meg Pap Jenő tanító, akihez elsőként kopogtattunk be kalauzommal, Sinka Arnolddal, a Caritas munkatársával. – Igaz, a kényszerűség hozta ezt a felújítást, de korszerűbb lett a falu, mint korábban. Előnye is, hátránya is van ennek az újjászületésnek, elmélkednek beszélgetőtársaim, akik tíz évvel ezelőtt még az árvízkárok felszámolásán dolgoztak együtt: Pap Jenő tagja volt annak a bizottságnak, amely a katasztrófa után érkező segélyeket osztotta szét, Sinka Arnold a Caritas munkatársaként vett részt a munkában. – Az árvíz előtti Malomfalva szebb, hagyományosabb képet mutatott, mint most amilyen – vélekedik Sinka Arnold. – Sok lett a rózsaszínű ház, a műanyag tokozat. Másképp is kicserélődött volna valamennyi, de így mindenki olyat vett, amilyet hirtelen meg lehetett fizetni... A székely kapukon is más formájú nyílóval pótolták azt, amit elvitt a víz. Mindketten úgy látják, hogy a megnyugváshoz elég volt a tíz esztendő, a sebek begyógyultak, az akkori sérelmek elfelejtődtek, az emberi kapcsolatok visszaalakultak, csak a halottak emléke él még. Az árvizet már ritkán hozzák elő az emberek, de nagy esőzésekkor a hídnál lesik, mennyire emelkedik a vízszint? Ez a trauma bennük van. Megvannak a gátak, a szabályozás, de nem nyugtatja meg őket – vélekednek, s örömmel nyugtázzák, hogy ha van cél, összefog a falu. Ilyen volt legutóbb a kultúrotthon névadó ünnepsége, az egyházi kórustalálkozó, és plébánia felújítása is részben vállalkozói támogatással, részben közmunkával. Az iszapba fulladt pékség Székely Lázár vállalkozó udvarán tíz évvel ezelőtt kétméteres víz állt. – Az autókat tönkretette, a pékség teljesen tönkrement. Volt egy élelmiszerüzletünk, az teljesen iszap alá került – emlékszik vissza. – Majdnem az emeletre fel- ért a víz. Az iszap eltakarítása volt a legelső, de a földszinten, ahol az üzlethelyiség és a pékség állt, semmit nem tudtunk megmenteni. Székely Lázár próbált segítséget kérni a pékség újraindításához, de eredménytelenül, pedig Traian Băsescu államfő Malomfalvára látogatva személyesen is ígérte, hogy segíteni próbál. – Aztán a magunk erejéből, amit tudtunk, helyreállítottunk annyira, hogy az élelmiszerüzlet ismét kinyitott. De a pékség nem, a gépek javítása olyan sokba került volna, hogy nem volt értelme. De lehet, ha helyre tudtam volna állítani, akkor sem tudtam volna működtetni, mert nem felelt meg az európai normáknak... Így aztán elment a kedvem tőle. Új ház épült, a rettenet maradt A Magyari család néhány tagja kicsi házukba szorulva rettenetes perceket élt át azon a délutánon, amíg sikerült a padlásdeszkákat felszakítani, és felmenekülni a padlásra. – Nem tudtunk kijutni, olyan hirtelen jött a víz – meséli Magyari Anna. – A leányom a 8 hónapos unokával menekült, a kertben kötött ki, óriási szerencséje volt, hogy nem a Nyikó felé sodorta a víz... El sem lehet ma már magyarázni! A kilencgyermekes család a támogatásoknak köszönhetően már 2005 decemberében egy új házacskába költözhetett. De az árvíz ma is kísért: – Nem lehet elfelejteni. Június 26-án múlt egy éve, akkor járt ki utoljára a Nyikó. Az ember örökké fél. Ez már bennünk marad – állapítja meg Magyari Anna. Az akkori gyermekek is őrzik az árvíz okozta rettenetet. A Csáky ikrek nyolcévesek voltak, de ma sem szívesen beszélnek erről. – Hozzánk a padlón keresztül szivárgott fel, de ugyanannyira megrémített, mint akinek mennyezetig felment a víz – mondja Csáky Tamás. Emlékekbe merülve Egy évvel az árvíz után a falu két pontján árvízszint-jelző táblákat helyeztek el. Akkor még nem lehetett tudni, amit ma már igen, hogy a házak nagy részén tíz év múlva is látszani fog a vonal: meddig ért a vízszint 2005. augusztus 23-án. Azon a napon, ami gyönyörű napsütéssel kezdődött. – Senki nem gondolta volna, mennyi fájdalommal nyugszik majd le a nap – emlékezik Jakab Irma, s a házukon levő árvízszint-jelző tábla elől félrehúzza a felfutó szőlőleveleket. Jóval embermagasság fölé, 2,60 méterre emelkedett itt akkor a víz. A földszinti helyiség, amelyben beszélgetünk, azon a napon az ajtófélfa felső sarkáig telt vízzel. A padlón ma is az árvíz után kapott szőnyeg, amely a jószívű emberekre emlékezteti a háziasszonyt. Jakab Irma felidézi a nagy ijedtséget, majd az örömet, hogy mindannyian életben maradtak, pedig különböző helyeken érte őket a víz: a lányát és a kisunokát otthon, őt magát munkahelyén, a cukrászdában. Újraéli, hogy aggódott a lányáért, s a szemközti bácsiért, aki egy félórával azelőtt járt be a cukrászdába, s elköszönt, hogy hazamegy, lefekszik, de nem kelt fel többé... – Itt volt a legnagyobb, de nem itt volt a legpusztítóbb a víz – magyarázza. – A lányom mondta, hogy forgott ugyan az udvaron az ár, de nem sodort annyira. Hozott egy kaszajt, s a tetején egy kakast. Jött egy asztal, rajta abrosz és virágváza. Az udvaron minden leiszapolódott. Az állataink megmaradtak a majorságon kívül, pedig elvitte a víz a malacozó disznót is, de mindent megtaláltunk. Még meg is malacozott, lett négy malaca. Jakab Irma úgy emlékszik, jó három óra erejéig állt a víz, majd visszahúzódott. Őt este 11 óra körül kísérték haza a katonák, akik akkor már javában segítettek a falusiaknak. – A szekér a kapu tetejére felállítva, a babakocsi felcsavarodva a fára, az ablakok kitörve. Az előszobában egy nagy, 200 literes hordó és egy gerenda. Bennebb rengeteg tök s egy csomó döglött csirke. Minden bútor összedőlve. Egy szomszédnál aludtunk, reggel korán felébredtem, hazajöttem, de nem tudtam eldönteni, mihez kezdjek. A határvízcsapból folyt a víz, s így legelőbb megmostam a lábamat. Hallok valami csipogás-szerűséget, hátramegyek, hát egy kosárban öt kicsi réce megélt, azokat lemostam, egy nájlonpungába beletettem, s felakasztottam az ajtóra, mert nem volt hely, ahova letenni. Mindenütt bokáig érő iszap. Álltam, kezdtem a cipőket mosni. Nem sírtam... – idézi fel, mit érzett az árvíz utáni első napfelkeltekor. – Az ajtók le voltak esve. A székek a bútorok tetejin. Felnyomva a plafonba a hűtő. Érkezett az uram haza Temesvárról, s mondta, hogy „Ne búsulj, mert felköltözünk a régi házba”, de elfeledte, hogy a régi házban is minden ugyanúgy van... Délutánra már érkezett segítség, s a következő két hétben a háziasszony végig csak főzött azoknak, akik átmostak, iszapot pucoltak, újrarakták a padlót s a befülledt szénát is eltakarították. – Én akkor kezdtem sírni, harmadik nap, amikor raktam belé iszaposan a hulladékba a gyermekkori fényképeket s egy szentképet teljesen tönkremenve. Azok fájtak jobban, az ilyen emlékek. Amikor helyre kerültünk, semminek nem kaptuk a helyét. Karácsony volt, de nem úgy, mint addig. Minden zsákban volt, ki kellett szedni, sok minden mintha nem a miénk lett volna. Engem ez tett jobban tönkre. Akinek nagyobb értékei vesztek oda, lehet, még jobban megviselődött. Jakab Irma, aki az árvízszintjelző tábla alá 9 évvel ezelőtt egy levelet is elhelyezett az utódok okulására, a tanulságokat is összefoglalta. – Ennek az árvíznek a legnagyobb ártalma nem az anyagi ártalom volt. Utána a faluban jött az összevisszaság, az irigység, ami lehet, hogy tíz év után kezd elaludni, de akkor nagyon csúnya hangulat volt. Amikor két nap múlva megtudtuk, hogy lesz segítség, akkor egyik jobban sorolta fel a baját, mint a másik, és aki nem volt benne, csak azt látta, hogy mit kapunk. De részben tanulság is volt. Láttuk, hogy mellénk álltak a környékbeli falvak. Gondoltam, legalább a Mária Rádión keresztül meg kéne köszönni, most tíz évre rea is, hogy mellénk álltak. Ijedtség is, kár is, tanulság is volt a vízből. Meg kell jegyezni, hogy egy perc alatt mindenünk odalehet! De én azt látom, hogy egyre kevesebben vagyunk a megemlékezéseken. Pedig augusztus 23-a fogadalmi nap a faluban, s meg kéne maradjon, hogy milyen nehéz nap volt ez... De egyre jobban mosódik el. [box type="shadow" ]Megelőzni, hogyha lehet Kovács Lehel, Farkaslaka polgármestere elmondta, hogy az elmúlt években jelentős beruházások voltak a partvédelem terén a Nyikó mentén, de még mindig vannak kivitelezés alatt álló munkák. Székelyszentléleken még dolgoznak a támfal építésén, amit még 100-120 méteres szakaszon kell kiépíteni. Itt a Nyikó medrét is átköltöztették, bár még nincs az új mederbe terelve a víz, ugyanakkor a bogárfalvi patakot is át kell kötni. Farkaslakán most még egy betonhidat kell újraépíteni, mivel az nem felel meg a hozamnak. – Malomfalván az árvízvédelmi munkálatoknak köszönhetően a 2010-es árvízkor csak egyetlen háznál volt probléma, míg 2005-ben 42 háznál. Azoknak, akik a víz mellett laknak, minden viharkor összeszorul a gyomruk. Mindenképpen egyfajta megnyugvás, hogy valami védi őket – közölte a polgármester. – Az emberekben az árvíz nyoma nem tűnt el. De a tavalyi árvízkor állati károk nem nagyon voltak, kivéve egy pár baromfit, mert az emberek megtanulták, hogy elsőként az életet mentik. Az állatokat megpróbálják minél magasabbra vinni, de nem áldozzák fel magukat egy mikrohullámú sütőért vagy egy bútordarabért.[/box] [box type="shadow" ]2005-ös udvarhelyszéki árvízmérleg Bögöz, Farkaslaka, Felsőboldogfalva, Korond, Oroszhegy és Siménfalva községeket, valamint Székelyudvarhely városát érintette legsúlyosabban a tíz évvel ezelőtti árvíz. Ekkor tizenhat településen 1978 házat és gazdaságot öntött el a víz, 27 lakóházat teljesen megsemmisítve. Megrongálódott 14 km országút, 53 km megyei, 58 km községi és 52 km erdei út. Az ár elsodort 37 nagyobb és 62 kisebb hidat. 942 kút megtelt iszappal, elpusztult 48 tehén, 19 ló, 132 sertés, 2615 házi szárnyas, 325 nyúl és 187 méhcsalád. Az ár elmosott 20 hektár búzát és árpát, 217 hektár kukoricát, 62 hektár zabot, 35 hektárnyi krumpliföldet és 12 hektár zöldségest, de 1360 hektár kaszálót és legelőt is. Az áradás nyomában fél méter iszap, felmérhetetlen mennyiségű hulladék, rom, állattetem maradt. És tizenhat halott. [/box] Daczó Katalin