Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveim, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva mindazokat a köteteket, amelyeket úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A véletleneknek is megvan a maguk összjátéka. Hogy mi áll a háttérben, vagy mi mozog a felszín alatt, azt lassan-lassan majd képletek, szabályok közé szorítják a matematikusok, a hálózatkutatók, a játékelméletek fürkészői és a jó ég tudja, még milyen tudományágak művelői. Annyi bizonyos, hogy amikor április közepén, 83 éves korában, Budapesten elhunyt Bács Ferenc (1936–2019) színművész, akit a magyar főváros díszpolgárának tekintett, éppen aznap nyitottam ki Nagy Miklós Kund (1943) marosvásárhelyi újságíró megjelenésében és tartalmában is egyaránt nagyformátumú könyvét, és a rövid bevezető után ott állt az első interjú: Beszélgetés Bács Ferenccel. Az 1977-ben Magyarországra áttelepült Bács Ferenc, Tanai Bella férje, harmincegy évre rá emlékezett vissza a Népújság szerkesztőségében az egykori Székely Színházra, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre, ahol maga is megkezdte az orvosit, a korabeli pályatársakra, és egyáltalán, az akkori város egész légkörére. És nem tagadom, engem is elfogott a nosztalgia, hiszen lévén édesapám vasutas, lévén szabadjegyem és lévén a nővérem a gyógyszerészetin egyetemista, egészen kisgyerekként, egyedül, magam is sokat jártam Marosvásárhelyre. Ott ültem először egy igazi színház nézőterén, a nagyok között, mert akkor az egyetemisták még színházba jártak. Most, ahogy a gép elé ültem, sokat töprengtem, hogy vajon melyik volt az első darab, amelyet életemben láttam, a Fáklyaláng Kovács György (1910–1977) Kossuth alakításával, vagy a Warrené mestersége, Kőszegi Margittal (1902–1988), amiből tekintve gyermekvoltomat, még nem sokat értettem. De megkerestem a mai Nemzeti Színház honlapján azt a kiválóan karbantartott részt, amely Színházi Emlékezet néven többek között a Székely Színházra vonatkozik, a nagy nevekkel, valamint az évadokra szétszedett előadásokkal egyetemben, és meg is szűnt a kételyem: az Illyés-darabot láttam először, 1954-ben, még kilencévesen, a Shaw-bemutató két évre rá következett. Nagy Miklós Kund könyvében csak a 2008–2018 között megjelent, publicisztikai írásaiból válogat, és azokból is azokat, amelyeknek a művészetekhez, az irodalomhoz, a színházhoz, a zenéhez és mindenekelőtt a képzőművészethez van köze, amelyek jórészt megjelentek a Népújság általa szerkesztett, igen rangos, Múzsa című irodalmi-művészeti mellékletében. Több mint egy évtizede, külön kötetben, rádiós beszélgetéseit is megjelentette, és ha még mindehhez hozzáteszem azt a nagyszámú, képzőművészeti monográfiát, amelyek többek között tömörítik a Bernády Alapítvány ügyvezetőjeként is megtartott kiállítás megnyitó szövegeit, akkor nyugodtan leírható: marosvásárhelyi kollégám felbecsülhetetlen értékű szolgálatot vállalt az erdélyi magyar művelődési életben. Vagy rögtön vegyem is le a múlt idő jelét, hiszen továbbra is teszi a dolgát, szerényen és eredményesen. Cáfolva, hogy a rádiók napi műsorkészítésében, a napilapok taposómalmában minden elszáll, az előző napot mindig törli az utóbbi. Igen, van, ami marad. Ez a könyv, kordokumentumként és szellemi alkotásként is, mindenképpen. Nagy Miklós Kund néhány héttel ezelőtt a csíkszeredai-ditrói Gaál Andrással együtt alighanem ezért kapta meg a Szervátiusz-díjat. Nagy Miklós Kund: Felemás. Lector Kiadó – Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány, Marosvásárhely, 2018. Szerkesztő: Gálfalvi Ágnes, borítóterv: Sütő Ferenc

Székedi Ferenc