Hazautazásunk előtti napon, estefelé már fél hétkor feltelefonált a szervező, hogy megérkezett a recepcióhoz. Amikor lementem, kezében lebegtette a felvételi pultnál hagyott levelét, amely a szobakulcsom rekeszében állt ugyanúgy, ahogyan ott hagyta. A recepciós meg elmondta, hogy azért nem adták át, mert a kulcsomat sosem hagytam ott. Arra ellenben semmiféle magyarázat nem került, hogy miért mondták, nincs üzenet, amikor rákérdeztem és mutattam is a szobakulcsot, hogy láthassák is a számot, ha esetleg nem mondanám eléggé szépen és érthetően angolul. Passz. A találkozónk fontos volt, mert én még nem fizettem ki a belépődíjakat. A szervező ugyanis első nap, amikor megérkeztünk, azzal kezdte: tudja, hogy mi máshoz vagyunk szokva (valóban máshoz!), de itt ez lazábban működik, nem szedi össze azonnal azt a 35 eurót fejenként, amibe a látogatások kerülnek, csak később. De a másság folytatódott. Mindjárt a szállodában, amely háromcsillagos volt. A recepció egészen pici, mely ellenben egy jókora szobába nyílt, ahol nem lehet tudni, mit csináltak, de tágas és világos volt, akár az előcsarnok és az ebédlő. A szobám ezzel szemben ablak nélkül, mindössze egy üveges ajtóval rendelkezett, amely egy apró erkélyre nyílt. Olyan picire, hogy éppcsak elfért ott egy kis négyszögletű műanyag asztal és egy szék. Illetve kettő, de csak úgy, hogy egymásba illesztették őket. Elfértem a parányi helyen, amely az utcára nézett, és élvezhettem róla egy kínai vendéglő, két-három bár, egy bank és néhány üzletecske látványát meg hangzavarát. Mert érkezésünk napján kezdődött a labdarúgó-világbajnokság, amely alkalomból minden magára valamit is adó vendégfogadóhely hatalmas tévéket rakott ki, melyen a közönség követhette a mérkőzéseket. És lelkesen ezt is tették: ittak, ettek és szívből szurkoltak. Ordítottak, énekeltek, szidták vagy dicsérték a játékot és a játékosokat aszerint, kivel tartottak. Szerencsére azután elcsendesedett az utca, éjszaka még a forgalom sem volt nagy. A szoba fala piszkosfehér, a bútor világosbarna és sötét kékesszürke színű, a takarók és a székek, meg a szekrényajtók kárpitja hasonló szomorú árnyalatú volt. És minden eléggé kopottas: olyan elhasznált benyomást tett, és a stílusa is régies volt. Elvileg mindennap takarítottak: jó erősen benyomkodták az alsólepedőt, meg a takarót körbe, három oldalon a matrac alá – az utóbbit aztán minden este komoly fizikai munkával kirángattam onnan. Képtelen vagyok megérteni és elfogadható magyarázatot még soha senki sem adott rá, miért áldoznak a szállodákban annyi időt és energiát arra, hogy az ágyneműt használhatatlanná tegyék, mikor szinte mindenki újra és újra kihúzogatja onnan? Ja, törülközőket is cseréltek – naponta. Porszívóztak is. De sem a mosdó-, sem a vécékagylót nem mosták ki egyszer sem. Nem állították föl a földön felborult vizesüveget, nem mosták el a poharat és nem ürítették ki az erkélyen a hamutartót. Igen, töredelmesen be kell vallanom, hogy ital mellé néha elszívok egy-egy szál mentolos cigarettát, bár nem dohányzom 18 éve. Máltán a higiéniai körülmények nem követelték föltétlenül meg, mégis, megtartottam az egzotikus országokban kötelező jó szokásomat és étkezés előtt megittam a korty (két korty vagy nagykorty) konyakomat. Ezúttal Hennessyt, mert a piciny üzleteikben is csak a legmárkásabb italokat árusítják, konyakilag Hennessy és Martell között lehetett választani. Ezúttal ugyanis nem vittem magammal itthonról, nem egzotikus országba indultam – gondoltam akkor –, de a körülöttem, az utcán pezsgő társasági élet megkívántatta velem. És kénytelen voltam egyedül biztosítanom a szórakozásom, mert sajnos a társaságból senki sem volt, akivel társulni lehetett volna egy esti séta vagy egy vacsora utáni pohár bor vagy sör erejéig. Csak egymással elfoglalt idős házaspárok vagy egymásra figyelő barátnők voltak, akik nem hiányolták a kötelező programon túli szórakozást, és még beszélgetésre sem voltak igazán nyitottak. Bár azért itt pontosítanom kell. Mert volt egy házaspár, akik nélkül, bár közlékenyek ők sem voltak, valószínűleg vagy lemaradok az útról, vagy 70 euróm bánja. Történt ugyanis a budapesti reptéren induláskor, hogy miután sorban álltunk és megkaptuk a beszállókártyát, föladtuk a bőröndöt, átmentünk a vámon, ahol átvilágították a kézipoggyászt és a retikült, külön a laptopot, és minket magunkat is egy szenzoros ajtón léptettek be, aztán csatangoltunk a márkás butikokban, a duty free shopban, ami a neve ellenére sem kínálja olcsóbban, mint máshol a hasonló, nagyon márkás árut – legalábbis az én meglátásom szerint –, üldögéltünk a váróteremben, míg kiírták a monitoron, hányas kaputól indul a gépünk, aztán szinte az utolsó pillanatban az illető kapuhoz értünk, hogy végre egy közönséges tető alatt kanyargó, jelzőkorlátokkal kialakított „folyosón” elindulhassunk a repülőgéphez, abban a csúnya hangárban, amilyet sehol a világon nem láttam, de ahonnan a Wizz Air járatai indulnak Budapesten, rám szólt az egyik őr, hogy nem mehetek tovább két táskával, csináljak valahogy egyet belőlük. Egy kisméretű kabintáska és a retikülöm volt nálam. Valóban, volt szó róla, hogy erre a járatra csak egy kézipoggyász vihető föl. Igen ám, de a retikül micsoda? Poggyász vagy „csak” retikül? Tény, hogy Ciprust is ezzel a társasággal jártuk meg, ott nagyobb kézitáska volt nálam (természetesen a paramétereken belül) és ugyanígy külön a retikül. Senki sem szólt semmit. Máltára indulás előtt ellenben ott álltam egy képletes bejáratnál, ahol még az sem igazán volt, ahova a csomagomat letegyem, hogy megpróbáljam átszervezni őket. A fal egyik kiugró párkányára helyeztem őket, és elkeseredve igyekeztem megszabadulni minden fölösleges holmitól: a reptéren vásárolt Desigual ruha meg blúz elegáns kis táskájától és a prospektustól, melyet adtak hozzá (50 százalékos kedvezménnyel árusították őket, nem tudtam ellenállni a csodálatos degradé fréz ruhának és a színpompás mintájú lenge blúznak). A felpakolt szendvicsemről és vizemről is lemondtam volna – a fapados járatokon semmiféle ellátás nincs, illetve van, de fizetni kell érte, és bizony borsosak az áraik. De így is reménytelennek tűnt, hogy bármelyik táskát a másikba gyömöszölhessem: mindkettő kicsi, ügyes, de eléggé kemény anyagból készült. Már-már sírtam, mikor fejem fölött megszólalt egy férfihang: segíthetünk? Az említett utastárs állt ott és komolyan bólogatott, mikor mondtam, hogy igen, ha az egyik táskámat eldughatná valahová. Erre kinyitotta az ezüstös, merev falú fedélzeti bőröndjét és közben a feleségének is magyarázta, aki addig egyáltalán nem figyelt, hogy hát az egyik fele teljesen üres. Beletettük az összekapkodott retikülömet, lezárta és elindultak. Hamar begyömöszöltem a még hányódó holmiimat a kézitáskába – a laptopot vihettem volna külön, huzat nélkül kézben – és beálltam végre a sorba. Albert Ildikó