Most már van medvénk!

Nem nagy cikk. Mondhatnám azt is, hogy ezt a „terméket” jó későre kaptuk meg, mint oly sok mindent. Olyanformán jártunk vele, mint sokan a gépkocsival a nyolcvanas évek második felében. Sokan hozzáláttak a részletek befizetéséhez, megelőlegezték a „dákszekeret”, de még a mai napig sem kapták meg a vágy titokzatos tárgyát – legtöbb esetben az ezerhármast –, amelyekből ha van is pár darab még a közutakon, jobbára immár veteránautóként fungálnak, lassan már oldtimerek, s a tulajdonosok úgy vigyáznak rájuk, miként hímes tojásra szokás.

Az autós ügyletben nem voltunk benne, mert nem nagyon volt rá pénzünk, s a család sem gondolkodott akkor abban a típusú mobilitásban, amelyet a személygépkocsi nyújthat. Meg is magyarázta apám rögvest, hogy minek, hiszen csak méregnek való, amikor a benzint jegyre adagolják, aztán hol a páros, hol a páratlan rendszámvégződésűek mehetnek hétvégeken a szemük világába, s nem vágyott biciklinél nagyobb vagy gyorsabb eszközre…

Aztán a Caritas témaköréből is kimaradtunk. Talán nem futotta volna arra sem? Vagy óvatosak voltunk? Ha visszagondolok, valóban nem jutott volna pénz családilag, hogy a „tálentumot” kockáztatva forgassuk és fialtassuk. Tőkénk nem volt nekünk soha. Nem léptünk be a „játékba”, amelyet egykor a kolozsvári prefektúra épületéből menedzseltek, még abban az időben, amikor ezt a fajta átverést gyakorolta a fővárosi kormányzat meghosszabbított bal keze, az új demokrácia hajnalán, amikor még nem tisztázódtak volt a szerepek, és jobb híján ilyen zavarosban való halászással is foglalkoztak mellékesen vagy főállásban az állami emberek.

Medve már akkor is volt bőven, amikor a létezett szocializmus még fungált. Csakhogy abban az időben valahogy jobban kordában tudták őket tartani. Talán az is lehetséges, hogy az elvtársi vadölők módszeresen levadászták a megfelelő egyedeket a maguk szórakozására, a többi pedig behúzta a farkát, míg szép lassan puskacső elébe szánt trófeává gyarapodott. Vagy megmaradt rusnya, loncsos, kopott bundájú egyednek, hogy csendben vénülhessen és élhessen a medveélet legfelső határáig, akár 30-40 évet.

Aztán ahogy kezdett összevissza burjánzani a törvényhozás, s annyira egymásba gabalyodtak a törvények, a medvék mindjárt kiszabadultak a paragrafusok liánjaiból, és fokozatosan átvették a hatalmat. Úgyhogy olyan testközeliekké váltak, mint a levegő, mint a víz, mondhatni, a kényelmetlenségi alapszolgáltatások fontos részei őkelmék. Úgyhogy – ha már ennyire olcsó, közvetlen és magától értetődő – nem nagy cikk, tényleg, ma már nekünk is jut belőle bőven, és minden áldásból, amely vele jár. Minden családnak lehet immár károkozó „saját” példánya, amely gondoskodik arról, hogy értelmetlen legyen a kertek művelése, a gyümölcsfák ültetése és karbantartása. Mert nem nekünk terem az alma, a körte, a szilva. Hiába vágyunk rá, nem jut a csemegekukoricából sem, azt is boltban kell megvennünk.

Minden egyes állami medve tulajdonképpen a nagy áruházláncok ügynöke. Arra jó minden ursus arctos példány, hogy ráébresszen: nem érdemes a családi örökségként ránk maradt birtokokkal foglalkoznunk, hiábavaló és fölösleges a törődés, falra hányt borsó a rengeteg munka, a sok feláldozott hétvége és az az energia is, amelyet abba fektettünk, hogy kertjeink nézzenek ki valahogy, és még teremjenek is ezt-azt. A medve ráébreszt arra, hogy belül tágasabb (!), maradjunk csak a házainkban, üljünk veszteg városi betonketreceinkben, és hagyjuk, hogy ők zabáljanak fel minden termést, hagyjuk, hogy törjenek-zúzzanak, amikor olyan a kedvük. Hiszen a nagyáruházak tele vannak dömpingáruval, amelyet olcsón megvásárolhatunk bármilyen mennyiségben. Ezek a termékek és termények a medvétlenített helyekről származnak, nyugati minőségűek, alaposan bevizsgált és szabványosított „dolgok”. Úgyhogy nyugodt szívvel. Ha pedig elfogy a pénzünk, akkor menjünk ki egy-egy kicsit jobb helyekre átmeneti rabszolgának, brazil-gépsornak, hogy télire fel tudjuk tölteni az éléskamrát. Igaz, az is előfordulhat, hogy közben megépülnek az autósztrádák, gyorsan levadásszák a medvéket, és bejönnek a helyünkre azok a migránsok, akiket a rossz Orban szerel ide, az unitárius atyánkfia, Lajcsi – azaz Loici –, s főleg a két Homoródmentét, a saját fél-forrásvidékét árasztatja el az új telepesekkel, megmentendő Európa számára a helyet…

Én azonban nem hagyom magam! A fél fizetésemből, azaz egy ezresért villanypásztort rendeltem. Bírom az államnyelvet, de nem használtam soha ezt a kifejezést. Amikor rá kellett keresni a világhálón, kénytelen voltam beírni a gépszótárba a kifejezést, és a „rendszer” mindjárt ki is dobta azt, hogy: „cioban electric”, aztán amikor termékek után kezdtem kutatni – magát a „konkrét” villanypakulárt kerestem –, az árgép tudta, hogy mi a dörgés, és kivetette rögvest a képernyőre a teljes kínálatot. Kell még ötven karó legalább, a fiam s két szomszéd segítségnek, hogy húzzuk ki a drótokat. Ez így még egy újabb ezres, plusz a hozzá szükséges logisztika, meg valami harapni- és igazi ennivaló, ami nem bolti, némi sör és pálinka is. Hátha nem megy rá a gatyám! S különben is, a hitelkártya eltart minket elsejéig.

Nem hagyjuk magunkat. Különösebben a burjánzó paragrafusokban és a kormányzatban sem bízunk. Viszont azzal, hogy kizárjuk a magánterületünkről ezeket a vadállatokat, amelyeknek természetes ellensége nincsen, igyekszünk őket rávenni, hogy keressék maguknak Nyugaton a boldogulást. Valóban. Mi azonban maradunk. Jó lenne, ha a magunk urai lehetnénk. Nehéz, de valahogy így kell gyakorolni a szülőföldön való boldogulást és a megmaradást. Sok ága-boga van ennek a dolognak, és nem is olyan olcsó mulatság. De megéri.

Simó Márton