A vélemény szabad – hivatkozunk lépten-nyomon a vélt vagy valós szólásszabadságunkra, és mondjuk is a magunkét, ha kérdeznek, ha nem. A közösségi médiák térnyerésével aztán valóban boldog-boldogtalan, írástudó és írástudatlan, művelt vagy félművelt osztja az észt, szép szóval mondva kommentál, vagy modernebben kifejezve: kommentel. Mert véleményünk az van és le is írjuk, hadd olvassa ország-világ. Véleményünk van az időjárásról, sporteseményről, politikáról, közszereplőkről, katasztrófákról és áldozataikról. Szent és megmásíthatatlan véleményünk, mert szentül meg vagyunk győződve, hogy egyedül a mi igazságunk igaz, a mi véleményünk helyes. Bárki, aki mást mond, az hazudik, tájékozatlan, vagy leginkább: hülye. Egyáltalán, jaj neki! Hát hogy lehet akkora barom, hogy nem látja a valódi, megmásíthatatlan és egyetlen igazságot? És miközben odaírjuk (sokszor inkább böfögjük, röfögjük) szavainkat, nem vagyunk tekintettel mások érzékenységére, érzéseire, vágyaira, félelmeire, tulajdonképpen senkire és semmire. Megnyugszunk, elégedettséget érzünk, hátradőlhetünk: jól megmondtuk a magunkét! Néha elkövetem azt a hibát, hogy egy-egy általam fontosnak tartott esemény, hír kapcsán beleolvasok a hozzászólásokba. Szinte kivétel nélkül megbánom. Leginkább elkeseredek látva a vitakultúra sivárságát, a vélemények ütköztetésének reménytelenségét. Néhány megjegyzés kapcsán egyszerűen az jut eszembe: senkinek nincs ahhoz joga, hogy így beszéljen egy másik emberrel/emberről. És arról talán már szólni is kár, hogy a kommentelők egy része „pontot, vesszőt nem ismerek” alapon hányja a képernyőre mondatait. Kisbetű, nagybetű egyremegy, a mondattagolás úri huncutság. Ha pedig mindezt félretesszük, akkor azon is érdemes elgondolkodni, hogy honnan van az embereknek annyi ideje, hogy ontsák magukból a hozzászólásokat. Kitől, mitől veszik el az értékes perceket, órákat? Nem lehetne egy gyűlölködő komment megírásának ideje alatt mondjuk lejátszani a gyerekkel egy kártyapartit, vagy megírni vele a leckét? Vagy nem lehetne összeütni egy gyors vacsorát, hadd örüljön az ember/asszony? Vagy mondjuk, kimenni szánkózni és élvezni, ahogy a friss levegő átjárja a testünket, mint tettem én azt minap a fiammal. Jöhet világjárvány, tűzvész, elnökválasztás, az együtt töltött időnél semmi sem lehet fontosabb. A vélemény szabad, az idő pótolhatatlan…