Moldáv vagy nyugati?
Bő fél lábbal sóvidéki vagyok. Dübörög a turizmus, tőlük szokatlan módon már-már a vendéglátók sem nyavalyognak annyit. Gyermekkoromban azért némileg más volt, mindenekelőtt van két jelenség, ami elég siralmas méreteket öltött.
Az egyik természetesen az, hogy nagyon sok huszonévesünk külföldön él. Nem mondanám, hogy kivándorolt, mert talán még el sem döntötte, hogy hol akar élni, csupán annyi a biztos, hogy nem itthon van. Zömével az Egyesült Királyságban keresik a kenyerüket. Aki tudott angolul, azért dobbantott, aki nem tudott angolul, az a – nyelvtudást nem igénylő kulimunkáért kapott – pénzért. Mindkét csoport jelentős hányada vendéglátóiparban dolgozik – nem mondhatnám, hogy helyezkedett el, mert sok esetben épp csak odavetődött –, és ma már a korábban nem beszélők is gügyögik az angolt.
A másik jelenség az, hogy – legalábbis Szovátát – ellepik nyáron a moldávok. Mindig voltak, de egyre többen kapnak oda, és bizony azt sem illő letagadni, hogy a vendéglátók többsége tárt karokkal fogadja őket. Több vendéglátásban dolgozó ismerősöm meséli, hogy a Moldova Köztársaságból érkező „BMW-s parasztok” mennyire kulturálatlanok, igénytelenek, bunkók, hogy mennyit kell „vájni utánuk a mocskot”. Viszont semmiért nem elégedetlenkednek, mert kis túlzással lenyűgözi őket, ha nem penészes a szobafal. Velük ellentétben a magyarországi turista minden apróságért panaszkodik. Nyilván az üzletben a pénz beszél, főleg akkor, amikor azt a bizonyos mocsokvájást minimálbérért elvégzi egy fesztiválra gyűjtő, csóró diák. Így aztán nem szempont, hogy honnan jön a turista, és egyébként sem szép dolog megbélyegezni egyik ország fiait, lányait sem.
De a politikai korrektség istene bocsássa meg nekem, úgy hiszem, hosszú távon nem túl szerencsés, ha berendezkedünk mindenféle igénytelen keleti turistára, mert ezzel elijesztünk kezelhetőbb és ugyancsak jól tejelő nyugatiakat. Tényleg nem akarom lesajnálni szegény moldovaiakat, de őszintén: nem lenne sokkal európaibb, sokkal jobb közérzetű élmény olyan turisták között sétálgatni, akik nem bőgetnek manelét a luxusautóikból, akik nem kiabálva beszélnék meg a magánügyeiket, nem szemetelnének és még a közvécét is tudnák használni?! …Tisztelet a kivételnek.
És van még egy elterjedt jelenség. Bármelyik székelyföldi város utcáit járva szembemegyünk az állásajánlatokkal: személyzetet keresünk. Előbb-utóbb a vendéglátósok is belátják, hogy vagy a nyugatit megközelítő fizetést kínálnak a felszolgálóknak, mosogatóknak stb., vagy kritikán aluli személyzetet alkalmaznak, vagy pedig ők személyesen főznek, mosogatnak, szolgálnak fel és takarítanak. Más kiút nem igazán van.
A fent említett jelenségek között viszont akad egy lehetőségekkel kecsegtető kapocs is: ha már fiatal pincéreink, recepciósaink Angliában, itt-ott elsajátítanak, tökéletesítenek egy idegen nyelvet, akkor talán meg lehetne találni a módját annak, hogy hazacsalogassuk őket. Ismétlem: jó nagy fizetésért, mert aprópénzért nem fognak hazajönni. És ha néhány világlátott, idegen nyelvet beszélő fiatal pincérünk, szakácsunk hazajön, akkor már rögtön át lehet szabni a vendéglátás profilját, és nem kell rászorulnunk a dúsgazdag, de jelenlétükkel eléggé kellemetlen moldávokra, hanem jöhetnek ide angolok, franciák, németek, amerikaiak is a vastag pénztárcájukkal.
Kovács Hont Imre