„Magadat mindig kitakartad, sebedet mindig elvakartad…” (József Attila) Készültem, bevallom, s mégis bukfencre állnék Ferencz Imre költészetéből. Pedig nincs benne semmi világrengető: ő megfogadta a nagy Székely János hajdani tanácsát, s azt írja, ami az övé. Az, hogy aztán ebből a mindenkié születik, Székely János jó szemét és bölcsességét is dicséri. Hiszen Ferencz Imrének a legkisebb, látszatra lényegtelen, apró dolgokról írt versei is mély versek. Nem locsogó költő, komoly ember. Igazi középparaszt, mondta hajdanán Csárli kománk. A békebeliektől örökölt mindent, ami aztán áttutajozta a szocializmus Sztüx-folyóján is. Úgy, hogy annak szennyéből semmi nem került rá. Tiszta tudott maradni. Ez pedig hitelességének egyik pillére. Biztonságát óvó pillére ma is a tisztasága. „Túl borúlátók a mostani verseid” – jegyezte meg jó három éve a múzsája, aki arra is figyelmeztette, hogy elmúlt már hatvan, ideje jó fiúnak lennie. Csakhogy Ferencz Imre soha nem akart jó fiú lenni, nem is fog azzá válni. Akkor sem, ha Fogságom naplója címen szerkeszt egykor hadifoglyok emlékeiből megrázó kötetet. Akkor sem, ha a vadrucákat sajnálná szennycsatorna lerakása esetén szülőfalujában. Akkor sem, amikor pontos látleletet ír le – igaz recept nélkül –, a falu legújabb rombolása, a földek visszaszolgáltatásával bekövetkező sok-sok tragédiát, családi perpatvart okozó, egykor lelkesen fogadott rendeletek „áldásairól”. Akkor sem, amikor szóvá teszi, hogy talán ő is ott lehetett volna egykori iskolája ünnepén… Sőt akkor sem, amikor a nagy lelkesedéssel ültetett gyümölcsfái feszületrejtőké válva, vésője nyomán élhetnek már csak tovább. Ferencz Imre mindig levakarta és levakarja a sebeit, a sebeinket. Hogy okos dolog-e ez vagy sem, nem a mi dolgunk eldönteni. Mi csak fogyasztói, tápláltjai vagyunk verseinek, amelyektől hol kalitkában érzi magát a költő, hol hagyva a rácsokat, szabad, prózaversbe menti a lírát. Verseivel nem szórakoztatni akar, inkább figyelmeztetni, bár az is lehet, hogy csak magából kiírva, lelkén akar könnyíteni olyan dolgok miatt, amik aligha neki köszönhetők. Hogy mégsem teszi le e verseket az ember, s dobja sarokba a kötetet, az a színvonal hatásának köszönhető. Hisz az olvasó belőlük megtanulja: e költő semmit nem kapott ingyen, kegyencnek se mondhatták, mind nagyon sok társát. Hitelességét az őszinteségnek köszönheti, a dolgok köntörfalazás nélküli nevén nevezésének. Versei ezért lehetnek minden olvasójáé. Nem a csillagokkal foglalkozik, akkor sem, amikor a Tejutat említi, de néhány sorba olyan balladát tud sűríteni, amiből kisregény is születhetett volna. Pedig csak egy tüzet fogott csűrről szól a pár sor, ám mögötte és benne ott feszül az, ami nincs ember, akit ne érintene, érintett volna: a nemzedékek közötti súrlódás, egy közösség embereinek lelkisége, a közösségnek magának romosodása. (A Félbe maradt tüzek című kötet Csűr című verséről példázódtam.) Ferencz Imre egész költészetére jellemző ez a szinte szófukar, mégis sokat mondás, a sajátos utalások, a gondolatiság állandó jelenléte. Idézném: Nagyapám hajdanán / megállt a híd végénél társalogni / a dédapám odament és azt mondta / magad Dénes menj haza / mert neked nem az a dolgod ami / Hamar Ignácnak // lángra is lobbant / nemsokára a csűrünk / benne égett nagyjából minden // akkoriban elég volt egy szó ahhoz / hogy a csűr gyúlékonynak bizonyuljon / vagy csatlóval leüssenek az utcasarkon –. Válogatott versek című kötetében a hazakészülődés a „föld alatti földönfutóvá válás” bizonyosságának jegyeit is fel-felfedezzük. Mégsem szomorúak ezek a versek. Inkább bölcseknek nevezhetők. Leülepedett, termékenyítő iszaphoz hasonlatosak. A felszíntől, a locsogástól mélyre húzódott alkotások. Egy sajátos gondolkodás hű tükrei. Akár egyéninek is nevezhetnénk, ha nem a kászoni észjárás hozadékai lennének – sajátosan ferenczimrésítve. Nagyon sok költeményében kifacsarodik a világ, s mi mégsem találjuk e fordulatokat erőltetettnek. Mintha magától értetődő lenne az is, aminek a jelentését kicsit nyugatabbra – nemzettestvéreinknek – már magyarázni kellene. Az ebbe a kötetbe gyűjtött versek is a költő súlyának patikamérlegen mért adatai. Tisztelettel ajánlom „fogyasztásra”. Bajna György