borús égbolt
Miről is van itt szó?
Vajon kik azok, akik utánam jönnek? Nagyon sokszor feltevődik a kérdés, hogy ki vagyok én? És ki az, aki utánam jön? Szoktam erről beszélni máskor is: jövök-megyek otthon, a faluban, ha nagy ritkán hazavetődöm. Járom az utcákat, keresem az embereket, akik gyermek- és ifjúkorom meghatározó figurái voltak. Hentes, kovács, asztalos, gépész, méhész volt köztük, s úgy működtek a számukra kirendelt térben, mintha róluk mintázta volna a sors az örökkévaló helytállást és az időtlenséget. Úgy ülték körül a vasárnap délutáni kártyaasztalokat, mintha ott zajlanának az ötbanis alapon játszott ferbli-csaták közepette a világot rengető és megváltó, megváltoztató folyamatok, azok a Nagy Dolgok.
Soha nem tartotta senki számon, nem nevesítette, de maga volt a működő, az élő és a lélegző falu, a létezés esszenciája.
Gyakran jut eszembe, ha régi fényképeket nézegetek, főleg, amikor élethelyzeteket bemutató csoportképek kerülnek a kezembe, amelyeken munka közben, iskolában vagy valamilyen ünnepségen láthatom az elődöket. Például az, amelyiken ott van Lajos bátyám, aki egyszer regruta volt, s bokrétával a kalapjában érkezik a sorozásról. 1913-at írunk – ott a szálkás betűkkel a tintaceruzás feljegyzés, hogy „mü a 894 beli legények”. Arra gondolhatott, hogy az örökkévalóság kezdete ez a pillanat. Ugyanúgy bevette az idő csalétkét, mint én kisfiú koromban, amikor a nyári vakáció kezdetekor azt reméltem, hogy a három hónapnyi vakáció sosem fog eltelni, hiszen akkora ez a szabadság, olyan hosszú, amennyi nem lehet senki másnak…
Évek óta fényképezem az egyik házat az utcánkban. Tavalyelőtt ősszel szakadt be a teteje. Végigvonult rajta vagy hat évszak, s most tél jön újra, de változatlanul pusztul. Emberi kéz nem matatta, nem közeledett feléje, s az egykori kis virágoskertben kidőlni készül a keresztfa is. Mint a nótában.
Ha egymás mellé montírozom az ugyanabból a szögből készült fotókat, akkor bemozdul majd a képsor, s látni fogjuk, hogy miként múlik el egy élet közönyös pillantásaink látóterében.
Egyébként évek óta terveket dédelgetek magamban, mert nekünk is van restanciánk a házfelújítás terén. Ilyenre, olyanra, amolyanra építeném, konzerválnék, példát mutatnék… Töprengek a részleteken, de a körmömet nem tettem rá, s a fülem botját sem mozdítottam. Csak a szöveg folyik. És pereltem egyet idén is.
Billentyűket nyomogatok, és reménykedem, bízom az élet elviselhető könnyűségében. Itt telik az időm. Múlik jóvátehetetlenül a perc, az óra, a nap, a hét, az esztendő. Maholnap vége. És közben nem voltam itthon, otthon sem, csak szolgáltam. Vajon kit? Vajon mit?
Néha arra gondolok, hogy vajon hasznosabb lehettem így a társadalom számára? És arra, hogy cselekedeteimmel a megmaradást szolgáltam-e? Miféle megmaradást?
És mindez nem egyéb az önámításnál. Mert tudom jól, hogy így nem szokás megmaradni.
Simó Márton
