Egyre többet hallok, olvasok arról, hogy milyen fontos az, ha az ember bemehet – csak úgy – a boltba, és szabadon vásárolhat. Hogy bolyonghat a polcok és vitrinek között. Nyilvánvaló, hogy az árubeszerzés aktusának van egy szertartásos rendje. Sokan szeretnek jelen lenni benne. Emlékszem arra is jól, hogy milyen érdekes dolog volt annak idején elmenni otthon a falusi boltba. Valaha egy komoly szertartás volt. Valóságos szórakozás. Részvétel a kistársadalmi életben. Aki oda igyekezett, az írt magának egy listát, átöltözött, és pénzt tett a zsebébe. Emlékszem nagyanyámra, az idős szomszédasszonyokra, akik megkérdezték a vásárolni igyekvő férjet, hogy hallod-e, te, Laci, hallod-e János? Van-e elég pénz nálad?... Ha a férfi bólintott, azt jelentette: – Ne törődj, asszony, van annyi, hogy egy decit is megigyak!... Minél kisebb, minél archaikusabb volt egy-egy település, annál meghittebb volt az üzletbe való menés szertartása. Nagyobb községben, városon ez már nem így volt. Elveszett a varázs, mert szaküzletek voltak. Falun aztán az volt mocsok és rossz dolog, amikor kezdtek a hiánycikkek megjelenni. Azaz eltűnni bizonyos alapáruk. Amikor jegyre adták a cukrot. A kenyeret. Az étolajat. A húst. Nyilvánvaló, hogy azért védekeztünk, még azokban a sötétedő hetvenes-nyolcvanas években is, komolyan termeltünk. Úgy felkészültünk minden eshetőségre, hogy akár több hónapra elegendő készletünk volt mindenből. Ha beütne valami. Nem ütött be semmi, csak ’89, de az nekünk is betette az ajtót. Meg a készletezésnek… De nem hisszük el. Próbálunk mindent a vírusra fogni, de nekünk anélkül is annyi… Rossz úton járunk… Azt utáltam abban az időben, hogy amikor „hoztak valamit”, általában engem riasztottak. És más családok is hasonlóan jártak el, odarendeltek valakit, gyermeket, leánykát, nagyapát, aki kéznél volt, hogy álljunk sort az ’Áruátvétel miatt zárva!’ táblácska alatt, a csukott ajtó előtt. Mert hátha! Ki tudja mit hoztak! Mondjuk citromot, vagy narancsot, amiből hármat adtak személyenként, hogy jusson. Nehezen elképzelhető az akkori árukínálat és a bolti hangulat. Sokaknak emlékezőképesség, a fiatalabbaknak meg szakirodalom kell hozzá, ha arra valahogy vissza akarnak nézni. Akkortájt ezeknek a kisboltoknak komoly karakterük volt. Üvegek, dobozok, bádogok, ládák, rekeszek, zsákok. És illatok. Nem a sokféle műanyag, nem a világmárkák domináltak, hanem a helyi vagy a belföldi termékek skálája vonult fel. Mert azért mindent elő lehetett belföldön állítani. Vagy majdnem mindent. Az import csak cifraságként hatott. Akár hiszik a mai okosok, akár nem, de annakidején adott egyfajta biztonságtudatot. Még akkor is, ha ezt-azt jegyre mértek. Ma már a falusi boltokban sincsen meg a sok régről ismert illat elegye. Ugyanazokat a csicsás dobozokat, nájlonokat, celofánokat, sztaniolokat, látom, mint bárhol a világban. Ezek a biztos szemétféleségek, a megelőgezett mocsok, amelyet ott sodor hamarosan a szél az európai forrásokból épített betonjárdákon és utcánkon, ha megveszik és kihurcolják az ajtón a bennük rejlő portékát, ezek a flakonok kerülnek majd a kiskertekbe és a fenyveserdőkbe, hogy évtizedeken át emlékeztessenek az ezredforduló hedonizmusa idejére. Szóval nincs karakter, illetve van, de az már inter- és multinacionális. Mondja egy ismerősöm – fiatalabb eresztés, de ez nem számít –, milyen jó, hogy megnyitották a bevásárlóközpontokat az oltatlanok előtt! Hogy nem kell a papír. Mert mehet mindenki. Nem mintha ő az lenne, „bé van oltva”, s mégis, a harmadik után kapta el a betegséget, de kiheverte öt nap alatt… Azt mondja azért jó, mert az egy szórakozás. Egyfajta élvezet. A szabadság illúziója. Ott a pénz a zsebedben, vagy a bankkártyádon, és urat játszhatsz. Jössz. Mész. Válogatsz. Nagyritkán, ha vásárolnom kell, percek alatt bejárom a helyet, összegyűjtöm a kért dolgokat, s megyek a kasszához. Nem beszélgetek, nem találkozom olyan ismerőssel, akivel leállnék. Általában nagyvárosiasan viselkedünk ilyen helyeken. Meg az is hozzájárul az idegenséghez, hogy államnyelven „nyomatják”, hogy akció, akció, akció, és még semmi is van, majdnem ingyen. „Acumorinociodată!” Mint abban a kirekesztő himnuszban. Mint az átverésben, amely szerint kettőt fizet, egyet kap. Vagy egyet sem... Idegesít az ilyesmi, s nem veszek meg semmi fölöslegest...

Simó Márton