Minden nap a Föld napja

Olvastam olyan híradásokat, hogy a koronavírus-járványra hivatkozva, több helyen elhalasztották a Föld napjához kapcsolódó rendezvényeket, mert szünetelnek a nagy tömegrendezvények. Meg sok helyen szünidő van az iskolában. Azért, mert csak ötven- vagy hetven-, esetleg százfős egy-egy művelődési ház engedélyezett kapacitása. Sok indokot fel lehet sorolni. Hogy miért. Hogy miért nem. Ez a tárház annyira gazdag, mint a környezettudatlan civilizációs tespedés és a konzumidiotizmus.

Ami sikeres kezdeményezésnek látszott számos településen, az a környezettudatos életmódra való figyelmeztetések sora volt. A sok az írott, meg elmondott és falra hányt malaszt mellett talán az lehetett itt-ott a legszerencsésebb próbálkozás, ha önkormányzati, egyházi, vagy éppenséggel civil szervezésnek köszönhetően – a legjobb, ha ezek a tényezők vállvetve kezdeményeztek, mert akkor a pandémiás közöny évadán, némi távolságtartással is össze lehetett gyűlniük a népeknek –, kicsik és nagyok, idősek és fiatalok kimehettek azokra a területekre, ahová egyéb alkalmakkor nem jutnak el, viszont a mocsok eláraszt ott minden zugot. Pillepalack, elhasznált cipő, gumiabroncs, konzerves bádog, bontásból származó törmelék szok lenni. Nem elrejtve, hanem „azonsmódulag”, széthányva, úgy kiállítva, hogy vizuálisan is „örvendezhessen” az arra járó. Ki sem kell szállni az autóból. Az erdő alig rügyező fái közt jól be lehet látni a völgyekbe, a suvadásos medrekbe, s ahol kékibolyának kellene nyílnia, esetleg foltos szalamandrának ébredeznie a téli dermedtségből, bizony, a legképtelenebb helyeken ott sok a civilizációs mocsok. Az embernek, ha szennyezni kívánja a környezetét, hatalmas a kreativitása. Már a Madarasi Hargita tetejére is vittek fel ezt-azt – ugyebár az itt élő és igencsak rátartó székelység legszentebb hegye, nem akármi –, s mondták, és nagyon valószínű, hogy nem a Regátból és nem a határokon túlról érkeztek a mocsok egykori tulajdonosai.

Szent György napja volt, este, éppen a kényszerű pizsamaosztás előtt fél órával, amikor igyekeztünk Kénos irányából Udvarhely felé. Nem álltunk meg a kanyarban, bár megtehettük volna. Hiszen az is lehetséges, hogy az úr, aki ott félrehúzott – a gépkocsi rendszáma megyénkből való volt –, talán éppen azzal foglalatoskodott Föld napi felbuzdulásokra emlékezve, az eseménysor lezárásaként, hogy szorgalmasan gyűjtögette az ott feszt gombamód szaporodó kupacból a civilizációs mocskot, hogy egy kijelölt tárolóba vigye. Vagy éppen hozott valamit? Mert a szemetelés mindennapos. A Föld napja is lehetne végtelen, hogy a lelkünk mélyére ültesse el a kínzó bűntudatot. Hátha megjön az eszünk…

Címkép: Szemlelek.hu

Simó Márton