tiszta égbolt
Mikor nevettél utoljára anyáddal?
Május első vasárnapja az anyáké. Lehetnek kicsik vagy nagyok, szőkék vagy barnák, szikárak vagy gömbölydedek, idősek vagy fiatalok, egyvalami közös bennük: tőlük kaptuk az életet.
Ahány anya-gyermek viszony van, annyiféle kötelék lehetséges, és sajnos nem mindegyik púderrózsaszín. Van, aki ötvenévesen is hordozza azt a sérülést, amelyet zsenge gyermekkorában szerzett egy komisz vagy alkalmatlan anyától. A szerencsések viszont örök szövetségest, legfőbb rajongót, hűséges tanácsadót és legjobb barátot nyernek édesanyjuk személyében.
Nemrégiben újraolvastam Szabó Magda Pilátus című regényét. A könyv a frissen elözvegyült, félénk, vidéki anya és lánya, a fővárosban élő, modern orvosnő közötti kapcsolatot mutatja be. Hiába szeretik egymást, hiába tesznek meg mindent a másikért a maguk módján, együttélésük nem működik. Jó szándékuk ellenére sem értik meg egymást. Az anya teherré válik, és ezt tudja is. A gyermeke iránt érzett feltétel nélküli szeretet teszi képessé végül arra, hogy meghozza végső döntését. A szerző szemléletesen mutatja be azt a fajta generációs szétfejlődést, amikor a hasonlóságok helyét visszavonhatatlanul átveszik a különbözőségek.
Legtöbbször azonban nem ennyire tragikus a helyzet, még ha legtöbbünk részt vett már olyan családi ebéden, amit nyűgnek élt meg. Néha az anyának is, de felnőtt gyermekének is nehéz megtalálni az egyensúlyt. A gyermeknek – annak rendje s módja szerint – ki kell repülnie a családi fészekből, hogy megtalálhassa a saját útját. A szülőnek pedig fel kell ismernie, amikor eljön ez a pillanat, és – minden aggodalma és féltése ellenére – el kell engednie. Ha szerencsések, innen találhatnak majd ismét egymásra, új, nem hierarchikus viszonyrendszerben.
A környezetemben úgy látom, a tekintélyelvű, tiltó, dörgedelmes szigor ideje lejárt. A mai fiatal szülők engedékenyebbek, megértőbbek, és inkább kiszolgálják csemetéik igényeit, mint, mondjuk, ötven évvel ezelőtt. Megváltozott egy s más dr. Spock óta. Bár emberöltők kellenek, hogy ennek a változásnak a valós hatásait felmérhessük, az már most látszik, hogy a többgenerációs családnak leáldozott. Manapság nagyon ritkán él együtt több nemzedék, individuumok vagyunk, és nem kívánunk alkalmazkodni. Dolgozunk, rohanunk, igyekszünk beosztani a véges időt és energiát. Gyakran kényszerűségből fizetünk egy vadidegennek, hogy vigyázzon a gyermekünkre, és egy másiknak, hogy gondozza elaggott szülőnket, hiszen egyszerre nem tudunk mindenhol ott lenni és helytállni. Jó ez, vagy rossz? Nem tudom. Annyit tudok, hogy most vasárnap csinálhatnánk egy kicsit másképp. Nem rohanva, nem türelmetlenül, nem alibi-virággal, nem úgy, mint egy kötelező házi feladatot. Néha elfelejtjük, de az anyákkal lehet nevetni. Szemükbe nézve megláthatjuk önmagunkat, mikor még nem voltunk ilyen borzasztó fontos felnőttek. A ráncok mögött, ha figyelünk, felsejlik a kortalan nő. Köszönjük meg neki mindazt, amit tőle kaptunk, és lehetőségeinkhez mérten viszonozzuk. Adjunk neki több időt, több figyelmet, forduljunk felé odaadó türelemmel. És ne csak anyák napján.
Rátz-Illés Mária
.jpg)
.jpg)
