Még Németországba való érkezésem idején történt. A frankfurti magyar paptestvérem szokásos húsvéthétfői meglátogatására indultam Königsteinból. Kisvonat vitt be a metropolisba. Mivel szabadnap volt, rengetegen voltunk rajta. Figyelmemet egy nagymama, helyesebben az ölében ülő kisunokája keltette fel. Ugyanis a fiú hirtelen csengő hangon egy húsvéti énekbe kezdett: – Dicsőség Néked, Istenünk, Fiadhoz is imát küldünk... Minden jel arra mutatott, hogy a templomban többször is hallhatta ezt a szép éneket, s mivel nagyon megtetszhetett neki, most kikívánkozott belőle. A nagymama egyre nyugtalanabb lett. Attól félt, hogy a húsvéti ének zavarni fogja az utasokat. Kínos lett neki a gyermekhang... – Hallgass már, Timo – szólt rá szelíden –, énekelj valami mást... A gyermeknek azonban nem akaródzott más ének, inkább ezt fújta csengő hangján, hanem annál hangosabban: – ...Ki tűrt és szenvedett értünk...! Erre már a halkan beszélgető utasok is felkapták a fejüket. Egyesek elhallgattak, hogy tekintetükkel megkeressék a hang forrását, s miután megtalálták, kissé rosszallóan csóválták a fejüket... Mások tüntetően kinéztek az ablakon, mintha még a bomló, fakadó természetre is mérgesek lennének... – ...Álleluja, álleluja... – csengett csilingelően továbbra is a gyermekhang. A nagymama pedig szemmel láthatóan szenvedett. Egészen addig, míg a vele szemben ülő joviális, középkorú nő azt nem mondta neki: – Hagyja csak, asszonyom, hadd énekelje! Biztosan vannak itt olyanok, akik ezt az örömhírt még nem hallották! És miközben rákacsintott, a kisfiúra is bátorítóan rámosolygott. Az pedig Frankfurtig állelujázott... Sokszor jut eszembe ez a történet, ha néhanapján vonattal utazom, s az az érzésem, hogy halottaskocsin vagyok, mert az utasok alig váltanak egymással szót, igyekeznek másokat „kulturáltan” nem zavarni... Lehet, hogy a kisfiú is, aki időközben férfivá cseperedett, szégyelli akkori éneklését. Mégis azt kérdezem: Miért lenne kínos énekelni a vonaton, a kocsiban vagy társaságban? Ha azt énekelte volna, hogy „Tavaszi szél vizet áraszt...”, vagy azt, hogy „Egy, kettő, három, négy, te kis nyuszi, hová mégy?”, akkor minden rendben lett volna. Biztosan még azt is hozzáfűzték volna: „Milyen csodálatosan szép hangja van!” Mindenesetre senki nem találta volna kínosnak... Ő azonban azt énekelte a templomban és odahaza is: „Dicsőség Néked, Istenünk, Fiadhoz is imát küldünk, Ki tűrt és szenvedett értünk: Álleluja, álleluja, álleluja!” Miért ne énekelhette volna hát a vonaton is? Csakugyan: Miért ne énekelhetnénk a vonaton, a kocsiban, a szabadban, a társaságunkban azt, amit odahaza vagy a templomban éneklünk? Különösen ezekben a napokban, amikor szívünk-lelkünk ezzel az örömhírrel van tele: „Krisztus feltámadt! Mi is fel fogunk támadni!” Ft. dr. Tempfli Imre stuttgarti plébános