Vagy fogalmazhatnánk így is: mi marad meg? A vírus, az biztos, hogy itt lesz, regnál még rajtunk egy jó ideig. Ha nem ez, akkor egy másik. Sikerült annyira „szétszervezni” az életünket, hogy alig-alig esik szó egyébről. Holott bőven lenne, lehetne más is. Látom, hogy azért kínlódnak a közösségek. Hol ezzel, hol azzal. 
Tele voltak a nyári hónapok meghirdetett programokkal. Sokáig reménykedtünk, hogy így vagy úgy, valamilyen formában mégiscsak megtarthatjuk. Hol ezt. Hol azt. Volt, amit „vízzel főzve”. Volt olyan, amit a virtuális térben. Vagy hibrid módon. 
Roppant érdekes, hogy adott esetben a „hagyományos” és a „korszerű” szépen kiegészítette egymást. Nézegettem egyik-másik esetben, hogy a nagy óvatosság mellett azért igyekeztek a rendes, a „biológiai” térben is működtetni bizonyos rendezvényeket. Kérték az érdeklődőket, hogy csak módjával, három-négy-öt fős csoportokban képviseljék a közösségeiket. Ez egy kicsit furcsa, mert lelkészek is estek így bele a slamasztikába. Művelődési ház igazgatói. Színházi közönségszervezők úgyszintén. Fesztiválozók. 
Azt szerettük ez idáig, ha sokan voltunk egy-egy búcsún, hálaadáson vagy falutalálkozón. Most pedig kedvelik, kedveltetik velünk a szerény tömeget. Izgatottan lesik a segítők, hogy ne legyünk ötvennél, esetleg száznál többen. Valósággal fellélegeznek, ha megáll a regisztrációs lista 47-nél, vagy mondjuk 98 főnél. Igaz ugyan, hogy közben jönnek-mennek az emberek, úgymond páran cserélődnek, mint békeidőben. Vannak késők, vannak időközben tovasietők. És arra kérnek, hogy olyan képeket készítsünk és tegyünk közzé, amelyeken látszik a távolságtartás. Nehogy baj legyen belőle. Itt egy székely. Ott egy másik. Amott egy harmadik. Tovább pedig egy teljes család látható, akik közös háztartásban élnek, úgyhogy mindegy, nekik szabad az egymás mellett való levés. Tanúja voltam annak is, hogy videófelvétel készült az eseményekről, és a közösségi oldalakon, a megosztóhelyeken több ezren is követték az előadásokat. Lényegesen többen, mint a megszokott körülmények közepette. Külön öröm volt látni és tapasztalni, hogy a távolba elszármazottak is velünk tartanak olykor. Írják az üzenetekben, hogy imádkoznak értünk, hogy gratulálnak, s hogy köszönik… Mondják, hogy így, mindennek dacára, velünk lehettek.
Ami manapság nagyon kell, az a találékonyság. Olyan típusú kreativitás igényeltetik, ami talán soha. Mert mégiscsak létezik egyfajta megtalálható szabadság a pandémia évadán is. Sokszor a hagyományos támogatók elhallgatnak. Kivárásra biztatnak olyan helyekről, ahonnan eddig biztattak, irányítottak és segítettek. Nem mondhatjuk, hogy mindenképp megerősít minket a kibertér, de most a javunkra tud lenni. Lám, a helyhatósági választások kampányát is le tudták úgy vezényelni, hogy viszonylag kevesek, s kevesen találkozhattunk a jelöltekkel. Olykor ez kisebb-nagyobb galibákat okozott, de mégiscsak működött. Régi és új arcokat látunk. Remélhetően képesek a vállalt megbízatások teljesítésére. És máris elkezdődött a parlamenti választások kampánya is. A politikum kitalálta önmagát. Megmarad. 
Hagyományos élettereink is újfajta virágzásba kezdtek. Nem száll a nóta annyira, nem úgy vigadunk, mint korábban. Lám: voltak szórványos és megkésett ballagási ebédek, konfirmációs, elsőáldozási ünnepségek, és meghittebbek voltak, mint a klasszikusan zajos események, amikor – talán – túllihegtünk egy-egy részletet. Mintha valami klasszikusabb életfelfogás, mintha ember- és természetközelibb „stílus” iránt közelednénk. Mert megmaradt az alkalmazkodási képességünk. Mégiscsak van út egymáshoz, és az nem mindig a fogyasztói társadalom kliséi mentén halad, hanem sokkal emberibb, sokkal barátságosabb módszerekkel „bonyolódik”. Csak ez maradjon elévülhetetlen kincsünk és értékünk. Az ilyen tudás. Akkor nem vagyunk elveszettek. Megmaradunk. Még maradunk.