A Kalot olvasóklub havonta egy-egy kötetet ajánl olvasásra. Kun Árpád: Boldog észak című regényét Orbán Zsuzsa ismerteti „Vasárnap délután, naplemente körül a főág jégoszlopában megpillantottam valamit a halványkék színű páncél alatt. Itt a jég a rátűző nap miatt recsegve, pattogva, időnként nagy dördüléssel repedezett, és a törések miatt nem lehetett átlátni rajta tisztán, ezért nehéz volt az észrevett dolgot beazonosítani. Amikor nagyjából mégis rájöttem, hogy mi lehet az, már végleg bealkonyult. Úgy feküdtem le, hogy bizonytalan voltam benne, mit is láttam. […] Az én csodálkozásom szintén az ijedelemmel volt határos. A bámuló juhok az egész napos felejtés után váratlan erővel emlékeztettek rá, mit vettem észre a messzelátóval tegnap naplemente előtt a befagyott vízesésben. A jég alatt ugyanis juhtetemek jelentek meg, amelyek most megelevenedni látszottak. Mintha ők álltak volna az ablaküveg mögött, amolyan túlvilágról bámuló kísértetekként.” (Kun Árpád: Boldog észak) Rég nem olvastam olyan regényt, amelynek mondatai, képei utána sokáig vissza-visszatérnek. Ebben a regényben európai szemmel nézve sok képtelenség van, a történet első része Afrikában játszódik, Beninben, és ez a világ különleges vudu kultúrájával beszivárog a regény második részébe is, így Norvégia is egzotikussá válik a főszereplő-elbeszélő szemszögéből. Aimé Billion Beninben születik, apja francia állampolgársága révén azonban ő is francia állampolgár. Ez azonban csak felnőttkorában derül ki elhúzódó bürokratikus huzavona után, de ennek köszönhetően elhagyhatja Afrikát, először Franciaországba utazik és elrendezi apja csekély hagyatékát, majd Norvégiába emigrál, ahol idős-, illetve rokkantgondozóként dolgozik. Aimé sajátos világlátása miatt akár mágikus realista regénynek is érezhetjük a Boldog északot, de valahogy a történet világa mégsem hasonlít Marquez világához. Van benne meseszerűség, hiszen a főhős elindul világot látni és közben felnőtté válik, de ez a regény inkább nyers és életszagú, mintsem mitikus, és sokszor ebben az életszagúságában humoros. Akár az afrikai világot nézzük, ahol fejjel lefele kell lógni hónapokon keresztül a dassa-zoumé-ibaobafáról, hogy Legba isten kiválasszon magának, és ahonnan közben levesznek és átmasszíroznak, hogy visszatérjen beléd az élet, akár a norvégiai életet, ahol öt ember ugrik, ha egyik idős megnyomja a nővérhívó gombot, mert nem tudja vécézés után felhúzni a nadrágját, a helyzetek abszurditása ellenére is mosolyogni tudunk az emberi élet törékenységén és saját sérülékenységünkön. Olyan világot ismerünk meg, ahol a nők állatszerűek – Aimé nagymamája barlangok mélyén lakó, áttetsző apró krokodilként hal meg nagyapja ölében, anyja óriáspitonként haldoklik felcsempészve arra a repülőre, amivel Aimé Franciaországba utazik, Norvégiában egyik értelmi fogyatékos nő rozsomákra hasonlít. Így Aimé szexuális ébredése is egy fura, de minden ízében vonzó nőhöz kapcsolódik. Gréte egy Kun Árpád által kitalált betegségben szenved, Szinyakov-szindrómában, törpe, csípőrendellenessége miatt furán jár, vörös hajú, gyönyörű nő. Aimé számára a nő azért vonzó, mert nem hordozza a norvég kisközösség arcvonásait, amelyeket a sok unokatestvér közötti házasság formál egyformává. Gréte törékenysége, picinysége és európaisága éles ellentétben áll az óriási feketével, aki sok idő elteltével sem tud zoknit húzni, annyira természetellenesnek érzi ezt a szandált, és Afrika után, de találkozásuk első pillanatától kezdve érezhető közöttük az erős vonzalom. Mindkét világot meghatározza Aimé világképének erős, de szokatlan spiritualitása. A halottak visszatérnek különböző formában, a szereplők többször halnak meg, így a halál hosszabb utazást jelent valójában, ahonnan vissza lehet térni. A regény egyik legszebb gondolata is ehhez a világképhez kapcsolódik: „Amikor az ember idő előtt hal meg, szellemeinek sokáig hatalmuk van még fölötte a halál beállta után is. Nem hagyják nyugodni, miattuk érdeklődik a halott továbbra is az élők dolgai iránt. Mindaddig kísért és visszajár, amíg el nem érkezik az a pillanat, amikor igazából meg kellett volna halnia. Ennek a fordítottja történik azokkal, akik túlélik azt az időt, amikor meg kellene halniuk. Ezek az emberek – a halottak módjára elveszítik lassanként az emlékezetüket. Ezt az emlékezetvesztést a fehérek Alzheimer-kórnak vagy demenciának hívják.” Aimé szerint az érzések csak rajtunk keresztülutazó szellemek, az énünk valahol máshol létezik. Így az idősek világa, az emberi test fokozatos leépülése, a halál itt tényleg érezhetően az élet részévé válik, nem a vég, mint ahogyan ez az európai kultúrában annyira erősen benne van. Tehát a baobabfa és a fjord jege között a közös pont az emberi törékenység, kultúrától függetlenül.