Ábrahám Jakab és Ábrahám Imola képzőművészek alkotásaiból nyílt kiállítás tegnap Csíkszeredában, a Megyeháza Galériában. A lázárfalvi születésű, Brassóban alkotó művész és lánya tárlatán grafikák láthatók. A kiállító művészeket és munkásságukat Túros Eszter művészettörténész méltatta. [caption id="attachment_69359" align="aligncenter" width="1000"] Túros Eszter, Ábrahám Jakab és Ábrahám Imola. Világszínvonal Csíkszeredában Fotó: László F. Csaba[/caption] „A legtöbb felnőtt, ha gyermekeknek ír, a gyermekeket kezdetleges együgyű lénynek tekinti, akihez le kell ereszkedni; én viszont a gyermekeket kristályosan egyszerű, kozmikus lénynek ismerem, és felemelkedni igyekszem az ő értelmen-kívüli, ősi fantáziavilágába… nem a vágyak szféráját nyújtom a gyermekeknek, hanem lelkem öntudat előtti ős-formáit töltöm meg egyszerű tartalmakkal.” (Weöres Sándor, 1944, Csönge, Trencsényi-Waldapfel Imrének) [caption id="attachment_69360" align="aligncenter" width="1000"] Ábrahám Imola: Alice Csodaországban[/caption] Ábrahám Jakab és Ábrahám Imola, apa és lánya, mester és tanítvány, mindketten grafikusok. Azáltal, hogy közösen állítanak ki, felvonultatva jellegzetes témáikat és technikáikat, egyfajta összegzését adva eddigi grafikai munkásságuknak, elsősorban a fenti, nagyon sokrétű viszony mentén teszik megközelíthetővé művészetüket. Ennek a kiállításnak a környezetében munkáik szétválaszthatatlanok, az oda-vissza hatások viszont folyamatosan tetten érhetők. Mindez nemcsak alkotásaik elrendezéséből adódik, hanem az egymáshoz gyakran közelítő témaválasztásukból, technikai megoldásaikból, munkáik kisugárzásából. A lélek ősrétegeit kutatják, az idő ismétlődésekkel teli, gyakran káoszba forduló, máskor letisztult rendbe szerveződő köreit róva, az emberiség legnagyobb történetein keresztül próbálják megragadni a lélek legapróbb rezdüléseit. A vonalak burjánzása, az organikus textúrák úgy nyitnak tereket, újabbnál újabb lehetőségeket, úgy homályosítják a magabiztos körvonalakat, a határozott formákat, hogy közben egyre inkább magukkal rántanak, mélyre vezetnek. A formákon, múltunk közös történetein, archaikus mélységein keresztül jutunk el önmagunkhoz, a jelen időhöz. Az idő köreit járva, a formákat magunk mögött hagyva, de a figurák, történetek adta lendülettel olyan ismeretlen lélektájak válnak megközelíthetővé, melyek időtlen jeleket rejtenek. Absztrakt és figuratív dimenziók egymást hol takarva, hol erősítve válnak átjárhatóvá. Törékeny, finoman megrajzolt egyensúlyhelyzeteket látunk, gyakran míves alkotásokat, amelyeket átjár a könnyedség, amelyekből érezni a fegyelmezett ráhangolódás komolyságát, a biblia, a mitológia levegőjét, a múlt különös relikviáit, amelyek súlyukkal, patinájukkal úgy jelölnek tereket a végtelen fehérek homogenitásában, úgy hozzák felszínre a múlt tartalmait, személyessé formált üzeneteit, hogy ezáltal jövőbeli perspektívákat is nyitnak. Töredékeket látunk. Ez a legtöbb, amire vállalkozhatunk. Térbe és időbe vetettségünk viszonyainkban válik megragadhatóvá, közölhetővé. A különböző viszonyulások adják körvonalainkat, tér és idő rétegződéseiben sejthető meg legbelsőbb lényegünk, a maga tökéletlenségeivel, esendőségével. [caption id="attachment_69364" align="aligncenter" width="1000"] Ábrahám Jakab: Szent László mozaik[/caption] „…ők fogják ceruzámat / s én érzem őket és emlékezem.” Ebbe a folytonosságba simulva, időnként ékelődve, egymásra figyelve, egymást érezve, egymástól újra és újra tanulva rajzolódnak ki saját köreink, rögzíthetők a szellem mozgásai. És ezekben a mozgásokban teret kap játék és a véletlenszerűség is, amelyek egészen új irányokat nyithatnak az alkotás folyamatában, tágítva, átrajzolva annak korábbi kereteit. És itt történnek a csodák is – ahol alig észrevehetően érintkezik egymással, ami különböző, de valahol mégis összetartozik, ahol a figuratív absztraktba fordul, ahol a hiány világokat nyit, ahogy a diófapác meleg színei, időnként véletlenszerűen kirajzolódó alakzatai szinte súlytalanul, minden átmenet nélkül vezetnek be egy-egy történetbe, ahol egy különös forma, textúra hoz felszínre elfeledett szereplőket, ismert világokat, ahol a nagyapa és unokája vésője egy pontban összeér, ahol a gyermekrajz édesanyja számára nemcsak ihletforrássá, hanem az alkotás elválaszthatatlan részévé is válik.