A Kalot olvasóklub havonta egy-egy kötetet ajánl olvasásra. Salman Rushdie Szégyen című regényét Codău Annamária ismerteti. A Szégyent olvasni kihívás. Persze olvashatjuk szétszálazva: meseként, vagy olvashatjuk történelmi allegóriaként, vagy olvashatjuk szatíraként – a kihívás abban a labirintusban való tájékozódás, amelyben ezek a szintek egymásra íródnak, a különböző szálak összeérnek, és egy rendkívül érzékeny, árnyalt, éleslátó, groteszk krónikájává válnak az egyéni és a társadalmi szinten működő elnyomás kitermelte szégyennek, és ennek a feldolgozatlan szégyennek a pusztításba való átfordulásának. Hiszen itt a „mese” elemei, eseményei megfeleltethetők pszichológiai mechanizmusoknak, vallási, társadalmi-politikai struktúráknak, történelmi folyamatoknak. Az elbeszélő kíméletlenül ironikus, tagadja a valósággal való bármilyen egyezést, lépten-nyomon kikacsint, egyik mondatával állít, következővel szándékosan kibillenti az előző hitelességét. Mégis ilyen kiszólások nyomán, sőt hosszabb esszészerű betétek révén tanít meg a történetet olvasni és rétegeit dekódolni. A konkrét cselekmény több szálon bonyolódik, ráadásul a mágikus realizmus logikájától működtetve; először a Q. városában élő három nővér szégyenének történetét ismerjük meg, akik apjuk halála után megnyitják palotájuk kapuját egy nagy ünnepség idejére. Egyikük – sosem derül ki, melyikük – teherbe esik, a három nő kollektíven vállalja az anyaságot, s tulajdonképpen megkülönböztethetetlenné válnak egymástól. Labirintusszerű házukat végérvényesen elzárják a külvilágtól, s közös fiuknak, Omar Hajjámnak megtiltják a szégyen érzését. Jó néhány tucat oldal után az elbeszélő azzal lep meg, hogy ez a regény Szufija Zinobiáról, Omar későbbi feleségéről szól – akiről eddig semmit sem olvastunk –, s itt indul el a cselekmény egy újabb szála: Szufija anyjának, Bilkísznek a szégyenétől kezdve, apjának, Reza Haidarnak, a katonai diktatúra vezéregyéniségének és Iszkander Harappa nevű riválisának a konfliktusaival folytatódva, Pakisztán, India, Bangladesh bonyolult és véres viszonyának alakulása-alakítása során (azért nagy segítség legalább a Wikipédián is gyorsan átfutni, hogy miként jöttek létre ezek az országok). Mindeközben pedig világra jött a „rossz csoda”, a nem fiú elsőszülött, Szufija, aki csak hallgatni és pirulni tud. Ő az, aki érzékeny szivacsként magába gyűjti, magára veszi azt a szégyent, amit másoknak kellene érezniük, amit az iszlám, a társadalom konvenciói rónak ki, illetve amit az egyéni és a kollektív emlékezet elfojtott – és Szufija egyszer csak kíméletlenül pusztítani kezd. Egyik esszészerű részletben az elbeszélő Pakisztánt palimpszesztusnak (olyan pergamen/papírusz, amelyről az eredeti írást levakarták, helyébe újat írtak, de a régi szöveg helyenként átsejlik) nevezi, hisz mesterséges létrejöttéhez az indiai történelem elfödésére, fölülírására volt szükség. A regény számos csomópontja tehát a reményteljesnek induló, de megvalósulásában erőszakossá, a régit, a másat elnyomóvá váló nemzetalapítás allegóriájaként és szatírájaként is értelmezhető, miközben nem egy pontos történelmi krónika, hanem folyamatok megvilágítója, s így mondjuk Európából sem kuriózumként olvasandó. A Szégyen sötét, reménytelen, ironikus, de az elbeszélő mély empátiája a legkiszolgáltatottabbal szemben ennek ellenére is átsüt rajta. Nagyon megrázó, revelatórikus regény ez, ugyanakkor izgalmas kinyomozni az összefüggésrendszerét, s valahogy Rushdie-t olvasva mindig azt is hatványozottan érzem, hogy az irodalomnak tétje van.