Menyegző csinnadrattával
Valakinek felrobbant a butéliája – rezzentem össze szombat esti sziesztámból úgy 10 óra magaslatában a hatalmas dörrenéstől, ami egészen közelről hallatszott. Rögtön ezután a ruhásszekrény legfelső polcáról a földre landoló stósznyi törülköző kötötte le a figyelmemet, ugyanis az addig a kanapén békésen szunyókáló Kitti-cica leverte, miközben minél mélyebbre próbálta ásni magát a rongyok között. Aztán lányom nyuszikáját kellett ölbe kapnom, nyugtatgatás végett, mert az ijedtében olyan gyorsan kezdett körbe ugrálni, mint egy túlpörgetett búgócsiga. Mire mindezzel végeztem, egyre több dörrenés és fegyverropogás-szerű hang hallatszott az ablakból aztán azt is hallhattam, amint a szemközti tömbház valamelyik lakásában egy édesanya nyugtatgatja álmából felriadt, ijedten visítozó gyermekét. A hangeffektusokat fényjelenségek is kísérték, minden dörrenés után tűzcsillagok ezrei hulltak virágalakot öltve a földre. „Lagzi van a vendéglőben” – szólt oda az ablakban ücsörgő szomszédom, akit szintén a hatalmas robbantások ugrattak ki az ágyból, kijelentését megtoldva egy cifra káromkodással, amit most inkább nem írok le. Aztán a közel félórás kényszerprogram idején arról folytattunk két emelet közötti magvas eszmecserét, hogy csendháborításnak számít-e este 10 óra után a kéretlen tűzijáték, meg egyáltalán nem kellett volna-e valamiképp a pihenni vágyó lakosság tudomására hozni az átlagosnál zajosabb menyegzőt? Már nem egyébért, de bezzeg karácsony és szilveszter környékén eléggé vaskos büntetést rónak ki a petárdázó suhancok szüleire csendháborítás miatt, mert az ugye törvénybe foglaltatott, hogy petárdával durrogtatni csak és kizárólag szilveszter éjszakáján szabad. Ez viszont tűzijáték volt, ráadásul nem szilveszterkor, hanem egy forró júliusi estén, s minden bizonnyal az illetékes vendéglőnek minden engedélye megvolt arra, hogy pihenni vágyó lakosokat riogasson.
Jánossy Alíz