tiszta égbolt
Mellény
A ballagások nagymellénye kicsit összement az érettségi eredmények kapcsán: akkor volt sok virág, elhangzottak végeérhetetlen nagybetűs-életes és könnyes-búcsúzós beszédek, s volt nagy terüljasztalkám lakodalomnyi meghívottal és lakodalommal vetekedő ajándéközönnel. Kevés szó esett arról, hogy milyen eséllyel vágnak neki ezek a fiatalok a sokat emlegetett nagybetűs életnek, de az események sora – no meg a hosszú évek tapasztalata – azt mutatja, hogy nem elegendő a boldoguláshoz a székely ruhás ballagás, az adakozó rokonságtól kapott bőkezű útravaló, ha nem társul hozzá tudás is. A ballagás emlékei elfakulnak, marad a nosztalgia, az ajándékba kapott javak elfogynak, elkopnak, csupán a mát teszik szebbé, elviselhetőbbé, de a holnaphoz a szép búcsú és a talmi javak nem elegendőek. Ahhoz kicsivel több kell: tudás és szilárd értékrend.
Az érettségi eredménye – ha a statisztikákat tekintjük – nem rossz. Kisebbségi sorban a „nem rossz” egyenértékű a „nagyon rossz”, „nagyon gyenge” minősítéssel, ugyanis mi nem engedhetjük meg magunknak a félsikert, a középszerűséget, ha magyarként akarunk megmaradni, magyarként akarunk értéket teremteni. Mert megbecsülést csak ezzel szerezhetünk magunknak.
De a statisztikák félrevezetők. Nem csupán a vizsgára beiratkozottak számához kellene viszonyítani a sikeresen érettségizők számát, hanem a kilencedik osztályba beiratkozottak számához, ahhoz, hogy ezekből hányan jutottak el kicsengetésig, s a kicsengetettek közül hányan jutottak el az érettségiig. Hogy csak egy példát ragadjak ki – anélkül, hogy bántani akarnék valakit! –: a gyergyóditrói Puskás Tivadar Szakközépiskolában 2013-ban két szakosztályt hirdettek meg, 28-28 hellyel, az első számítógépes elosztáskor az egyikbe 6, a másikba 13 diákot írtak be, második elosztáskor a megmaradt helyekre nem iratkozott senki. Az esetleges további helyfeltöltésről nincs adat az oktatási tárca felvételi eredményeket tartalmazó honlapján, így feltételezhető, hogy 19 diákkal kezdték meg a tanévet, a középiskolai oktatási ciklust. A statisztikákból nem derül ki, hogy a 19-ből hányan fejezték be a tizenkettedik osztályt, tény, hogy heten álltak érettségi vizsgára, a hétből hatnak sikerült az érettségi vizsgája, ami 85,71 százalékos sikerrátának felel meg. Ez jól hangzik, de ha a kilencedik osztályt megkezdő 19 diákhoz viszonyítom – s vélhetően ehhez közel áll a ballagók száma is! –, akkor a sikerráta már csak 31,57 százalék. S hogy még árnyaltabb legyen a kép: az érettségi és a felvételi vizsgák eredményeit tartalmazó honlapon szereplő adatokat összevetve kiderül, hogy a hét sikeresen vizsgázóból három a tavaly végzett, egy a tavalyelőtt, egy pedig 2013-ban. Tehát az idei végzősök közül ketten vették a vizsgaakadályokat, ami a cikluskezdő 19-hez viszonyítva csupán 10,52 százalékot jelent. Mindettől függetlenül átlagon felül teljesítettek a ditrói középiskola diákjai és tanárai, példájukkal csak azt akartam érzékeltetni, hogy a statisztikákat nem kell és nem lehet abszolút igazságként kezelni, a kép sokkal árnyaltabb.
Azt viszont bajnak tartanám, ha a gyengébb diákokat tanáraik lebeszélnék arról, hogy vizsgára álljanak, pusztán azért, hogy ne rontsák a statisztikát, ne tüntessék fel rossz fényben az iskolát.
Az eredmények közzététele után megjelent információkhoz kapcsolódó kommentek elsősorban a tanárokon verik el a port, a szülők őket hibáztatják a – valljuk be! – gyenge eredményekért. Holott egyforma felelősség terheli a szülőt, a diákot és a tanárt. A szülő amolyan gyermekmegőrzőnek tekinti az iskolát, ahol a gyermek oktatási szolgáltatásban részesül, tehát a pedagógust szolgáltatónak tekinti, mint a manikűröst vagy a vécésnénit; a pedagógus nem tud mit kezdeni – mert nem készítették fel rá! – a jogok tucatjaival rendelkező, de felelősségtudat nélküli gyermekkel; s ráadásul senki nem mondta meg nekik, hogy miként lehet elnyerni a digitális környezetben szocializálódott nebulók figyelmét; a gyermek pedig jól elvan a szülők és a pedagógusok közötti pingpongjátékban.
A felelősség mindhárom felet terheli, no meg az oktatáspolitikáért felelős politikumot. Továbbra is megszívlelendők Péntek János három évvel ezelőtt kelt nyílt levelében foglaltak, amelyben megállapítja, hogy „magyar közoktatásunk színvonala, eredményessége, versenyképessége folyamatosan romlik. Ezt mutatja minden nemzetközi és hazai mérés, ennek riasztó jelei a próbavizsgák és a sorsdöntő vizsgák eredményei”. A neves professzor szerint sok minden múlik „közoktatásunk tisztségviselőin, tehát felelősségviselőin, iskoláinkon és pedagógusainkon”, s arra figyelmeztet, hogy „még mindig a minőség az egyetlen esélyünk, nem a statisztika”.
Tehát nézzünk mélyebben az eredmények mögé, s gomboljuk kicsit kisebbre büszkeségtől, önteltségtől dagadó keblünkön a mellényt. Több alázatra, munkára van szükség, a hibát pedig előbb önmagunkban keressük meg, nézzük meg, hogy mit nem tettünk meg oktatásunk eredményessége érdekében, s utána keressük másban a hibát.
Sarány István
